Barion Pixel

Nők a zongoránál

Jane Austen regényeiben minden lány zongorázik, énekel, fest vagy rajzol, ki-ki a maga tehetsége és vérmérséklete szerint. Mr. Bingley el van ragadtatva attól, hogy a kisasszonyok mi mindenhez értenek.
Mondjuk, ő mindentől és mindenkitől el van ragadtatva, ettől olyan édes, ám az is igaz, hogy előbb-utóbb Austen minden történetében előkerül egy zongora. Vagy ajándékba adja egy titkos hódoló, pletykálkodásra adva okot ezzel, vagy jön egy jelenet, melyben az adott kisasszony bizonyítja, vagy éppen megcáfolja hozzáértését, vagy lehetőséget ad az elmés évődésre, vagy lehet sopánkodni miatta, asszonyosan piszkálva a még férjhez nem ment nőtársakat azzal, hogy ó, jaj, jaj, jaj, most, hogy már férjhez mentem (tehát sokkal jobb nő vagyok, mint ti) nem lesz időm gyakorolni, és elhalványul a zenei tehetségem. Ó, hozzám képest ti milyen szerencsések vagytok (nem, nem vagytok), hogy tudtok még (vélhetően és remélhetően, hosszú, hosszú) éveken át klimpírozni (miközben arra vártok, hogy titeket is elvegyen valaki).
A társasági eseményeken való zongorázás és ének ugyanis jól bevált módszer volt arra, hogy a hajadonok felhívják magukra a férfiak figyelmét. Miután férjhez mentek, már nem is volt annyira fontos. Ám beszédtémát akkor is adott, és Jane Austen ezeket a kis semmiségeknek tűnő csevegéseket is zseniálisan építi bele a történetszövésbe.
A képek előtt jöjjön egy igazi gyöngyszem a Büszkeség és balítéletből Lady Catherine de Bourgh főszereplésével:
„Nekem is részt kell vennem a társalgásban, ha zenéről van szó. Azt hiszem, kevesen vannak Angliában, akik nálam jobban élvezik a zenét, vagy több természetes tehetségük van hozzá. Ha tanultam volna, ma nagy művésznő lennék. És Anne is az volna, ha egészsége megengedné, hogy komolyan foglalkozzék zenével. Biztos vagyok benne, hogy kitűnően játszana.”