Mindig kell egy térkép

A házamat jelenleg sötétség veszi körül.

A koromnál sötétebb, a szuroknál világosabb, de mindenképpen sötét. Nagyon, nagyon sötét, még a csillagok sem látszanak. Engem ez láthatóan nem zavar, mert odabent ülök boldogan, gyanútlanul a sárga fényű lámpák alatt. Élvezettel hallgatom, ahogy halk pattogással lobog a tűz.
Időközben szert tettem egy kandallóra, onnan a lobogás meg a halk pattogás. Mindig is szerettem volna egyet, hát kitaláltam, hogy legyen, és lett, mert így megy ez Ani világában: kitalálod, hogy legyen, és lesz.
Szóval, lobog a tűz, a sárga fényű lámpák alatt ülök gyanútlanul, boldogan. Eszem a vacsorám, miközben arra gondolok, hogy az élet szép. Hiszen itt van ez az otthon, itt vagyok benne magamnak én, ízlik, amit főztem, és bármerre nézek, csak olyan dolgok vesznek körül, amik veszettül tetszenek. A tartásomon is látszik, hogy elégedett vagyok. Elégedett és büszke, mint aki épp valamiféle magaslatra ért, de mivel rajta kívül más nincs jelen hogy átérezze a helyzet nagyszerűségét, kénytelen a csodálattól eltelve megveregetni a saját vállát.
Micsoda gyönyörű kép! Tényleg az, de mind tudjuk, hogy nem mehet ez így a végtelenségig, hiszen a legtöbb történet úgy kezdődik, hogy először van a boldogság, aztán menthetetlenül jön a most mi lesz. K.A., aki én vagyok, vacsora után elmosogat, mosogatás közben kinéz az ablakon, de úgy néz ki azon, ahogy azelőtt még soha, és akkor döbbenten veszi észre, hogy körülötte nincs semmi, csak a koromnál sötétebb, a szuroknál világosabb fekete éjszaka. És hiába nyomja a sikítós jelenetet, ő tehet minderről, mert még nem találta ki, hogy mi van odakint.

A semmi nemcsak semmi, lehetőség arra, hogy valami legyen. Fotó: Pexels

Pánikra semmi ok.

Minden nagyszabású történethez – egy saját világ megteremtése kötelezően nagyszabású – kell egy térkép. Ez a térkép azonban nem olyan, mint amilyet a földrajz atlaszokban látni. Ugyanúgy mutathat hegyeket, völgyeket, folyó- és állóvizeket, ahogy egy átlagos térkép, ám ezeken felül még ezerféle mást is, ami egyáltalán nem domborzati elem.
Térkép alatt itt a mindent értem. Mindent, ami eddig történt és tárolódott odabent.
Ez a térkép az elmében létezik, és bár minden eleme a valósághoz tapad, nem feltétlenül követi annak szabályait. A Föld gömbölyű, az atlasz kiterítve mutatja, emlékeink tárháza viszont alaktalan, térképe végtelen, állandóan változik, az utakat pedig nem rajzolta rá előre sem emberi kéz, sem egy villámgyors program. Ez a fantáziánk dolga lesz. Helyek, tárgyak, személyek, szagok, színek, hangok, vagy bármik, amik eddig megragadtak bennünk, valamiféle logika alapján egymáshoz kötözve várakoznak. Ha tetszés szerint megrántod az egyiket, az a bizonyos logika, képzeletünk működése, mint egy valódi kötél megfeszül és rántja magával a többi hozzákapcsolt részt. Így felsejlenek a járható útvonalak, a mesélő választ, a történet pedig hömpölyög előre.
Éppen ezért egy gyakorlott álmodozó a rosszmájú híresztelésekkel ellentétben rendet tart a fejében. Tudja, mit hova tett, és mit hol keressen, mert szépen felcímkézve, csokrokba kötve tárolja az élményeit. Ezekből sokat gyűjt, persze nem aljas indokból, mert hogy kell a muníció, hanem mert tüneményes lélek és elme: az emberi természet és a világ megismerésének vágya hajtja. (Szerintem itt jöhet egy Ó!)

Egy különleges térkép, hogy kedvet kapj a sajátod elképzeléséhez! Frederik de Wit, Planisphaerium Coeleste, 1670

A tér és a táj,

vagy nevezzük helyszínnek, csak egy a raktározott dolgok közül, ám igen fontos. Térben létezünk, térben léteznek a történeteink is. Egy jól megválasztott helyszín belépő a fantázia világába, és teret ad az összes eljövendő bentlakónak, ezért én ezzel indítok.
A belső térképemen sok más, egyéb címkével ellátott hely mellett van egy számomra különleges, a valóságban is létező hely. Ott ismerősebb minden utca, mint az összes ismerős utca, és azokon az utcákon szívesebben koptatom a cipőm talpát, mint bárhol máshol. Akik szembejönnek, megállítanak néhány szóra, én meg akkor is felelek nekik, ha éppen sietek. Sőt, ha csak meglátom az ismerős tájat, hevesebben ver a szívem.
Ha ennyire vonz, esélyes, hogy kezdhetek vele valamit, tehát úgy döntöttem, ez lesz a történeteim helyszíne.
A való életben persze nem ott élek. Nem megfelelő külső, belső körülmények, nincs nekem olyan szerencsém, rossz a bolygók együttállása… – válassz bátran a felsorolt ökörségek közül, ez most úgyis lényegtelen. A Miért nem ott, hanem itt? Miért nem az, hanem ez? és végül a kedvencem: Miért nem ő, hanem ő? típusú kérdések felvetése szuperpoétikus, tudom én, csak az ilyesféle rinyálás engem pont nem érdekel. Vidám kókler vagyok, számomra jelen felállásban csak egy kérdés számít: Miért ne játszanám azt, hogy már ott vagyok, ahol lenni szeretnék, hogy leomlik a fal, ami úgy vesz körül, mintha valóság lenne, én meg lazán áttipegek az általam vágyott helyre? Ugye? Ugye.
A varázsajtóm, amin át belépek a fantáziám világába, egy városba nyílik. Ez a város sokkal inkább falu. Dombjai vannak, de ezek azért nem hegyek. Erdőségei ritkásak, de erdőségek és hűvösek. A közelben van egy tó, esőben járhatatlanok a környékbeli földutak, és akkor szeretem leginkább, amikor csíp a hideg és ködben állnak a fák.

Amikor ködben állnak a fák.

Elmondani nem fogom,

hogy az eredetije hol található,továbbá fenntartom a jogot arra, hogy elbeszéléseimben megváltoztassam lejtőinek dőlésszögét, ahogy szükség esetén az utak kanyarulatait is, vagyis megpróbálom úgy leírni, hogy senki se találjon rá. Meg akarom mutatni, és el szeretném rejteni, ezt tesszük azzal, ami a szívünknek kedves, nem igaz?
És itt kezd izgalmassá válni a dolog, mert ahol van egy kis svindli, akad ott több is! Az álmodozó tüneményes lélek és elme, de csak annyira hős páncélos lovag, mint amennyire bitang szélhámos és csaló. A való életben persze az igazat, csakis az igazat, de a fantáziálásra ez nem vonatkozik. Itt kamuzni nem tilos, sőt szinte kötelező és szükségszerű.
A tapasztalataim, az élményeim, az emlékeim az enyémek, ugyan miért ne alakíthatnék rajtuk? A belső térképet kreatívan kell használni, mert a cél nem az, hogy felsoroljuk, mi minden történt velünk, vagy könnyes szemmel lamentáljunk, hanem hogy az eddig tapasztaltak alapján kitaláljunk valami egészen mást, ami akár meg is történhetett volna.
A vérbeli szélhámosoknak persze sok szavuk van a hazugságra, és megtámadhatatlan érvrendszerük arra, miért szükségszerű ferdítés, ám az álmodozók indoka mindnél jobb. Az „Ezt inkább meséld úgy, hogy jó legyen!” stresszoldó, ellentéteket elsimító erejére célzok, természetesen. Mert a fantáziálás sok egyéb erénye mellett ilyen csodákra is képes. Kis alakítás itt, kis csinosítás ott, az eredmény pedig rendbe szedi bennünk a valóságot és oldja a feszültséget.