Mert mindig előkerül egy vendéglátós, akinek be nem áll a szája:
Rendes porciómat már megittam – szólt a kék szemű, szőke, széles vállú vendéglős, mintha egy német lugasból lépne elő. Nekem mondhatnak a doktor urak, amit akarnak, délelőtt nem lehet mást inni, mint sört. Ha valami gusztust csinál az ételhez, az mégis a frissen csapolt sör. Úgy bizony, uraim.
És figyelmessége jeléül egy füles korsóban saját kezűleg csapolt a középkorú úriember részére, a világosság felé tartotta a habzó sört, mielőtt az asztalra tette volna.
– Régen nem láttam a kedves mamát – mondta bizalmasan. – Hallottam, hogy felmondott egy lakójának, a belvárosi madárkereskedőnek. Káromkodásra tanította a papagájokat ez a bolond madárkereskedő, persze hogy nem tűrhették a házban.
A középkorú úriember kissé megzavarodva hallgatta a vendéglős szavait, nem szerette, ha házairól, lakóiról beszéltek, mert nem akart az ügyekbe avatkozni. Mintha szégyellte volna, hogy háziúr.
De a vendéglős folytatta:
– Az én madaramat, a Matyit meghallgathatja bárki, soha illetlen szó nem hangzik a kalitkájából. Utóvégre nem is szereti mindenki, ha az ebédjébe belekotyognak. Hess, te cudar!– mondta a vendéglős, és egy szalvétával a falon függő nagy fekete kalitka felé legyintett.
– Betyár!– felelt a madár a kalitkából, s ezzel el volt intézve a produkció
Boldogult úrfikoromban
Mert hősei között vannak, akik meghatódnak, ha egy lány okosabb, mint hitték volna (Mik egyébként lakatos.):
Tisztelendő úr, ha nem veti meg ebédünket, szívesen látjuk – szólt alázatosan Marczinkáné.
Az öreg Mik, aki eddig mozdulatlanul állott a sarokban, és félreismerhetetlen bámulattal nézte az Ancsurka betűvetését, most nagyot szusszantva előlépett:
– A pincekulcs is nálam van – mondta.
Míg Marczinkáné megterített a konyhaasztalon, karikalábaival gyorsan megjárta a pincét, és gyöngyöző palackkal tért vissza. Az asztalra helyezte, majd ünnepélyesen fordult Ancsurkához.
– Nem is hittem volna kisasszonyka – mormolta meghatottan. – Az ördög bújt volna belém, hogyha hittem volna valaha…
A zsebébe mélyesztette a kezét, és titokzatosan egy pici lakatot vont elő.
– Tegye el, csak tegye el a mai nap emlékéül.
Öreg szemeiből víz szivárgott a szakállára, és ijedten állott vissza a sarokba, csakhogy most háttal.”
A podolini kísértet
Mert az öreg szívekben gyengédség lakik:
„Hogy a szolgálói teendőkben nagyon ne erőltesse magát Ancsurka, arra elég gondja volt a két öreg cselédnek, Marczinkánénak és Miknek, a lakatosnak; a két öreg cseléd már annyira összeszokott, összetanult, hogy mellettük nemigen akadt tennivalója egy harmadiknak. De még mintha vén összeszáradt szívükbe valami napsugár útján különös gyöngédség lopódzott volna, amely gyöngédséggel csak öreg emberek tudják körülvenni a gyermekeket.”
A podolini kísértet
Mert hősei olyan kicsinyes dolgokon képesek bosszankodni, mint a húsból, vérből való emberek:
„Privát úr ebben a percben megcsalatva érezte magát az összes budapesti vendéglőstől. Íme, ő harminc esztendeje látogatja a kocsmákat, de még ilyen velős csonthoz nem volt szerencséje, még ennek az igénytelen fráternek, aki nem is látszik budapestinek, nyomban a város legszebb koncát tálalják fel.”
Isten veletek, ti boldog Vendelinek!
Mert egészen elképesztő ötletei vannak:
” – Tehát nem veszi meg a betegségemet, Tiroli úr? – kérdezte a fiatalember.
– Nem veszem meg, mert nem tudok vele mit csinálni. Éppen az orvosságaim miatt. Az én orvosságaim úgy tudják a rendet, mint akár a katonák. Elvégzik a testemben, az ő gyakorló terükön, a maguk egzecírozását, de felesleges tennivalókat nem lehet tőlük követelni. Ilyen felesleges dolog volna a maga betegsége, Praktikovics úr. Adja el talán a cégvezető úrnak. Az öreg titokban nagy kuruzsló – felelt Tiroli úr, amíg a vasgyár irodájában a lehető legnagyobb gondossággal csavargatta bolyhos kendőkbe a nyakát, mert piszkos, ködös idő látszott odakint.”
Az ember, aki mustármag volt
Mert képzeletének működése kellőképp bizarr:
„Ezekben az erdőkben, ahol a fácán szeret lakni, a kidőlt fák tovább lombosodnak, mint a holt embernek nőnek a körmei; a kökénybokrok édesdeden kékülnek bele az őszi szemhatárba, és a völgyben, a vízben a szarvas büszkén számlálgatja szarvait. A vadászok csörtetnek át az erdőn, amikor a Nyilashava komorrá teszi otthonülésüket; a kutyák ostromolják az erdei tisztások csendjét, és a puskadurranásból meg lehet állapítani, hogy dolgoznak-e orvvadászok a területen.”
Isten veletek, ti boldog Vendelinek!
Mert a fennkölt mögött is meglátja az emberi élet földhözragadtságát, és ez a földhözragadtság gyakran vonzóbb, mint az éteri:
„Az ember az olvasmányai révén azt hihetné, hogy a régi lovagvárakban csak két dologról beszéltek: szerelemről és háborúról. Pedig én azt hiszem, hogy öltek ott disznót is fagyos télben, és az asszonyoknak nagyobb gondjuk volt az ugorkás edényekre, mint a lantoló ritterekre.”
A podolini kísértet
Mert sok állítása örök érvényű:
„Sok mindent kell tudni annak, aki munka és foglalkozás nélkül akarja leélni a sorstól rája szabott esztendőket…”
A podolini kísértet
Mert sűrűn osztogat étkezési tanácsokat, így elkerülheted például, hogy boszorkány-nyomást kapj:
„Aki esti étkezésekhez fogyaszt velőt, annak múlhatatlanul boszorkány-nyomása lesz; míg a velő élvezete délután csak múló bágyadtságot okoz.”
Isten veletek, ti boldog Vendelinek!
Mert ilyen szépen tud beszélni a sörről:
„Aranyszínű sör volt, vándorlegény álmodik ilyennel a tikkadt országúton, madárcsiripeléstől hangos komlóföldek illata szálldosott ebben a frissen csapolt sörben…”
A podolini kísértet
És ilyen szépen a pörköltről:
„A vöröshagyma szerelmese a forró pecsenyezsír, amely a tűzhelyen sisteregve kérdezgeti, hogy miért is kellett neki a világra jönni. A hagyma aztán mindent megmagyaráz. A korcsmából kicsapódó szagban a legkisebb fantáziával is látni kellett a frissen készült pörkölteket, amelyeket puhaságuk felől a szakácsné az imént még villával kérdezgetett, amelyekre az utasemberek türelmetlenül várakoznak a megsózott és megpaprikázott kenyérszeletek majszolása mellett. Valóban, az ilyen pörköltnek olyannak kell lenni, hogy az ember elfelejtse fogyasztása közben a ködös éjszakában való utazást, a léghuzamos, vasúti kocsiban.”
Az ember, aki mustármag volt
Mert a vén csókák az ő regényeiben bánják legmeggyőzőbben, hogy vén csókák lettek:
– Mi közöm nekem az asszonyokhoz? Én úgy születtem, hogy ne szeressem, ne állhassam őket…
– Elég nagy baj az neked, uram – sóhajtotta a vak trombitás. – Én bezzeg szerettem őket; nagyon szerettem azokat a fránya asszonyokat. És ha meggondolom, uraság, még most is néhanapság kívánja a mellem…”
A podolini kísértet
