Miért olvass Arthur Conan Doyle-t?

Mert a másik ember iránti érdeklődés különös megnyilvánulásának lehetsz tanúja:

„Maga engem nagyon érdekel, Mr. Holmes! Nem reméltem, hogy valaha is szembekerülök egy ilyen gyönyörű hosszú fejjel, ilyen fejlett domborzatokkal! Ugye, nem ellenzi, hogy végigfuttassam ujjaimat a koponyáján? A fejének egy másolata, uram, legalábbis, míg az eredeti nem lesz megszerezhető, minden embertani múzeumnak díszére válna. Nem szándékom, hogy hízelegjek, de őszintén bevallom, hogy szeretnék a koponyája birtokába kerülni.”
A sátán kutyája

Mert Sherlock Holmes gyakran tapintatlan, de legalább jól megválogatott szavakkal, választékos stílusban az:

„- Biz’ isten, Watson, maga időnként felülmúlja önmagát – mondta Holmes. Hátralökte a székét, és rágyújtott egy cigarettára. – Meg kell mondanom, hogy mindabból, amit szerény módszerem ismeretében itt előadott, az derül ki, mennyire lebecsüli a saját képességeit. Lehet, hogy nem áramforrás, de hogy jó vezető, az vitathatatlan. Vannak emberek, akik maguk nem zsenik, de megvan az a különös képességük, hogy inspirálni tudják a lángészt. Hadd valljam be, drága cimborám, hogy mélységesen a lekötelezettjének érzem magam.”
A sátán kutyája

Mert Sherolck Holmes annyira bonyolult jellem, hogy külön pipát tart csevegésre és elmélkedésre:

„- Lehet, hogy hibázott néhol – ismerte el Holmes, s kiemelt egy izzó széndarabot a tűzből a szénfogóval, hogy meggyújtsa hosszú, cseresznyefa pipáját. (Ha diskurálhatnékja támadt, mindig ezt szívta; míg ha meditált, az agyagpipáját vette elő.)”
A Vérbükkös tanya

Mert néha lehetetlen eldönteni, kitől kell jobban félni, attól, aki mesél, vagy attól, akiről a mesélő mesél:

„- S azt is szeretném tudni, uram, mi volna a feladatom.
– Egy kisfiú nevelése, egy hatéves, aranyos kis gazfickóé. Látnia kéne, ahogy széttapossa a svábbogarakat a papucsos kis lábával. Bumm! Bumm! Bumm! Egy szempillantás sem telik bele, máris hárommal kevesebb van belőlük!”
A Vérbükkös tanya

Mert a való életben mindannyian Watsonok vagyunk olykor:

„Most is, mint mindig, megnevettetett az a játszi könnyedség, amellyel felvázolta gondolatmenetét.
– Amikor a logikai fejtegetéseit hallgatom, a dolog olyan nevetségesen egyszerűnek tűnik, hogy úgy érzem, magam is könnyűszerrel lennék efféle mutatványra képes – jegyeztem meg. – Habár minden apró részlet a meglepetés erejével hat, és addig nem is látom az összefüggést, amíg az egészet el nem magyarázza. Pedig bizonyára én is látok mindent, amit maga, barátom.
– Ez így is van – felelte Holmes, miközben cigarettára gyújtott, és az egyik karosszékbe vetette magát. – Maga is lát mindent, Watson, csak éppen nem figyeli meg. Ugye világos a kettő közti különbség?”
Botrány Csehországban

Mert a félőrült detektívzseni hegedűvel nyomja a jam sessiont:

„Hátradőlt karosszékében, térdeire fektette hegedűjét, behunyta szemeit s aztán látszólag gondtalanul húzogatta vonóját a húrokon… Néha bánatos, máskor vidám volt a melódia, mely összefüggéstelenül hangzott a húrokról… Világos volt, hogy a dal a gondolatait tükrözte, csak azt nem tudtam, hogy a zene idézte-e föl benne e gondolatokat, vagy inkább csak szeszélyes észjárásának a kifolyása volt… E szeszélyes, összefüggéstelen cincogás dühbe hozott volna, ha Holmes kárpótlásul türelmemért el nem játszotta volna mindig kedvenc darabjaimat is. Ez aztán kibékített.”
A brixtoni rejtély

Mert Sherlock Holmes mindent tud, csalhatatlanul következtet, és két lépéssel mindig előttünk jár:

„- Parancsol talán egy cigarettát, Mc Farlane úr? – kérdezte Holmes s odanyújtotta neki tárcáját. – Az ön állapota láthatólag olyan tüneteket mutat, hogy Watson barátom okvetlenül valami csillapító szert írna önnek. Bizony nagy melegség volt az utóbbi napokban. Amennyiben azonban egy kissé már összeszedte magát, szerezze meg nekünk azt az örömet: foglaljon helyet ebben a székben és szép lassan, nyugodtan mondja el nekünk, hogy kicsoda és mit akar? Ön olyan nyomatékkal ejtette ki nevét, mintha azt nekem ismernem kellene; én azonban biztosíthatom, hogy a legkevesebbet sem tudok önről, azokat a nyilvánvaló tényeket kivéve, hogy ügyvéd, szabadkőműves és asztmatikus.”
A norwoodi bűntett

Mert ha valaki azt mondja rád, hanyag vagy és rendetlen, íme a bizonyíték, hogy annyira talán nem, mint Sherlock Holmes:

„… orvoshoz nem illő módon hanyagnak vagyok mondható. De az én rendetlenségemnek van határa, és ha azt látom, hogy valaki a szeneskannában tartja a szivarjait, egy perzsa papucs orrában a dohányát és rugós késsel a fa kandallópárkány kellős közepére kiszegezve a megválaszolatlan leveleit, szinte hibátlannak érzem magam… Szobáink mindig tele voltak vegyszerekkel és hajdani bűnügyek ereklyéivel, és ezek a legváratlanabb pontokon bukkantak fel, például a vajtartóból kerültek elő, vagy még ennél is kevésbé kívánatos helyekről.”
A Musgrave-szertartás