Minden embernek szüksége van egy helyre,
ahol ellazulhat, álmodozhat, elmélkedhet, vagy éppen kiheverheti a sokkot, hogy nem ő az egyetlen ember a Földön. Sheldon Coopernek ott van Síkföld, Sherlock Holmes-nak az elmepalotája. Nekem vidéki házam van. Gondolatban, persze.
Nem túl nagy ház ez, inkább amolyan kicsike. Kerttel, kis darabka földdel, fölötte méltányolható méretű égbolttal, amin elfér néhány bárányfelhő és sok-sok napsütés.
A házban hatalmas könyvtáram van, meghitt olvasósarokkal, halk neszezéssel záródó rejtekajtókkal, melyeken át elillanhatok, ha illetéktelenek törnének rám, a bejárat előtt meg hosszú gang. Úgy tervezem, onnan lesem majd, hogyan metszik a szomszédban a sövényt, és ha a kertem előtt valaki elhalad, onnan intek, hogy: – Szevasz, hát!
Lakberendezésből ennyi elég is, a részleteket majd alkalomadtán kidolgozom. Vagy nem. Kényelmes karosszékben olvasok odabent, kint meg feltett lábbal ücsörgök, és sanda vigyorral iszogatom a kávém, amikor éppen nem gondolok semmire, vagy a fejembe nyomom a legszélesebb karimájú széles karimájú kalapom, és fütyörészve járok egyet a kertben, keresgélve a telepítendő gyümölcsfák helyét. Mi kéne még? Lelkem és elmém mozgatórugóinak találtam ezt a menedéket, legyen hol munkálkodniuk. Nekik megfelel így, új lakhelyük tehát költözhető.
Képzeletbeli házamat most önzetlenül bedobom a közösbe,
hogy otthont adjon néhány mesének, köztük az egyik legfontosabbnak, egy saját fantáziavilág megteremtésének.
Van, és még sincs, mint a csak mesélhető dolgok általában, éppen ettől különleges. Létezhetne, de nem létezik. Egyelőre.
Az elme szülte ingó és ingatlan vagyonnak vannak előnyei: tetszés szerint alakítható, bármikor hozzáférhető, ellophatatlan, kirabolhatatlan, és a tulajdonlás kérdése sem kérdéses, ugyebár. Mindenkit bátorítok, hogy szerezzen be legalább egy ilyet! Nem kell az ajtót kulcsra zárni, a csapok nem csöpögnek, a villanyóra nem pörög, tök mindegy, hogy elzártad-e a gázt, és csak a kiválasztottak léphetik át a küszöböt. A magánuniverzum védett univerzum, a gonosz kint marad. Senki nem bújik más bőrébe, nem lesnek csuklyás fazonok az ablaknál késsel a kézben, a falak nem suttognak, és a kútból sem másznak elő sáshajú lányok, hogy a hétköznapi szörnyeket már ne is említsem. Ők máshol buliznak, távol tőlünk. A miénk meghitt esemény lesz, nekünk való vendégekkel és a bizsergető érzéssel, hogy mi irányítjuk a dolgok folyását. Meghívót csak az kap, aki vagy ami a szívünknek kedves. Még jó hogy, elvégre ez a mi fantáziánk! Illő, sőt már-már kötelező telepakolni azzal, amit szeretünk, és amire vágyunk, miközben elengedünk mindent, ami bánt. Lehunyt szem, idült mosoly – ez lesz a jutalmunk. Juhú!
Ha sokat álmodozunk, előbb-utóbb kipattan a vágy szikrája,
hogy mindaz, amit elgondoltunk, érzékelhető legyen mások számára is. És mit mondunk ilyenkor? Na, mit? Na, mit? Természetesen azt, hogy: – Képzeld el!
Ó, zene füleimnek ez a néhány szó! Szeretem mondani, és imádom, ha nekem mondják, mert sok legendás hős mászkál idelent, ám a két legédesebb holdkóros mind közül, aki a történetet mondja, meg aki hallgatja, és nekik ez a szavuk járása. Azokra hasonlítsunk, akikre hasonlítani akarunk, nem igaz?
Szóval, képzeld el, a világ legkisebb világa elfér egy emberi koponyában, gondolatainkhoz mért hősökkel, térrel és idővel, izgalmas kalandokkal és általunk teremtett szabályokkal. Botorság lenne azt gondolni rólam, hogy megelégszem egyetlen házzal, ha lehet ilyenem is, mert annak dacára, hogy szeretek sandán vigyorogni és fütyörészve sétálgatni a fejemben burjánzó kertben, vannak ambícióim, és mondanom sem kell, az irány és a mérték Buzz Lightyear szavaival: A végtelenbe, és még tovább!
No, elég az hozzá, hogy kedvem támadt összerakni egy ilyen, koponyányi világot. Az Ani világa bejegyzései ezt a célt szolgálják majd. Előre szólok, itt én adom a ritmust, és az én ritmusom nem az a tipikus rohanvást. Ráérősen elprüntyögök néhány sztorit, hozzácsatolva megannyi mást, ami foglalkoztat és érdekel, és minél előrébb jutunk, Ani világa annál határozottabban tűnik majd elő a semmiből. Hajrá!
