Említettem már, hogy rengeteg legendás hős mászkál idelent.
A hétköznapokban ez talán nem annyira szembeötlő, pedig így van. Ha hajlandó vagy kíváncsi, nyílt szemmel járni az utcákon, erre magadtól is rájössz. Persze tudom, amikor a szenzációsan jópofának tűnő karakter csaknem fellök a buszon, vagy föléd tornyosul a tömött villamoson és azonnal pattintja a dobozos sört (mindezt hétfőn reggel munkába menet), esetleg eléd tolakszik a sorban, vagy olyan stílusban szolgál ki a pultnál, hogy el kell számolnod vagy ezerig, nehéz szeretni őket, de rázzuk le magunkról ezeket a kellemetlenségeket, hisz a karaktervadászat nem a pillanatnyi örömökről szól. Simára vasalt, mindig mindenben tökéletes emberekre is szükség van egy jó sztorihoz, de a dinamika miatt nélkülözhetetlen azok jelenléte, akiknek van úgynevezett királyfurfangjuk. No, én éppen közülük szeretném kiválasztani azt, akiről megmintázhatom a szomszédból jött macskám gazdáját, azaz a szomszédomat.
Viszonylag kevés monda és hősi ének szól a csipketerítőket kedvelő nőről, aki macskát tartott, mely macska átment a szomszédba, ahol találkozott egy másik nővel, kinek monogramja K. A., nagy nehezen összebarátkoztak, majd nem sokra rá találkoztak a nők is, és lett ebből számos nagy kaland és mulatságos kalamajka, ezért kénytelen leszek a saját élményeimre hagyatkozni. A belső térkép nagy szolgálatot tesz ilyenkor, főleg, ha előre kiválasztott részletek már mutatják az irányt. Az biztos, hogy egy rakoncátlan nőszemélyt szeretnék megjeleníteni, aki a Boszorkány-dombon lakik, melegszívű, gondoskodó, néha viszont megmondja a magáét. Erről eszembe is jutott egy történet. És nem, nem fogod megúszni, elmesélem.
A bakancsos, tornacipős lányok szeretik a magassarkút, csak ritkán hordják.
Vagy soha. Ettől függetlenül néhányuk, mint például én, lelkesen vásárolnak egyet-sokat néhanap, jó lesz az otthonra is. Racionális megfontolások alapján persze, mert ha felkapja az ember lánya a lábára, máris más szemszögből látja a világot, más szemszögből látni a világot pedig hasznos. Például hiába üzeni, hogy már megint mit gondoltál magadról, te kis hülye, egy ilyenben csaknem felnőtt nőnek érzem magam, a sarka pedig kopog a kövön. Igen!
Na, ilyen, és ehhez hasonló élvezetekhez alkalmas cipőt kerestem éppen a cipőbolt polcai között ténferegve, amikor odalépett mellém egy nő. Vagy inkább elém ugrott. Tűzről pattant hatvanas volt, és egy körülbelül tízcentis sarokkal ellátott, szegecsekkel kivert, platformtalpú cipőt szorongatott a kezében. Ránéztem, és megszerettem. Mert a kor csak egy szám – ez alap – és élje meg minden nő a nőiességét – naná! Az a magassarkú még ezzel együtt is durva cuccnak tűnt egy idős hölgynek, ám ő erre fittyet hányva levette a polcról. Hát lehet egy ilyen bitang menő asszonyt nem szeretni?
A bátorság, öltsön bármilyen formát, bátorság, és én csodálom a bátor embereket.
Épp kérdezni akartam, honnan van a cipő, mert ebből nekem is kell vagy kettő, amikor megszólalt:
– Hát most mondja meg! Ki az, aki ilyen idióta cipőket tervez a nőknek! Hát milyen nők tudják ezt hordani! Én annak adnám a lábára, aki megcsinálta! Rá is kötözném! Hordja csak ítéletnapig!
Meggyőző irányítás hatására képes vagyok gyors lépésváltásra,
vagyis ha akkor megkérdezi, biztosan letagadom, miért jöttem. De téved, aki azt hiszi, hogy emiatt megorroltam volna rá, akkor már nemcsak szerettem, hanem imádtam őt. Mert sokféle nő kell a Földre, és én mindegyiket ünneplem, de azok, akik ekkora hévvel nyilvánítanak véleményt nőket érintő, látszólag csip-csup ügyekben, nagy kedvenceim.
Miközben beszélt, tágra nyílt szemekkel bámultam rá lelkesen, szerintem néha még bólogattam is, és sajnáltam, hogy nem tudom a kezére adni azt a gonosz cipőtervezőt, aki ennyire semmibe veszi a valódi nők igényeit, ezzel jelentős bosszúságot okozva neki.
De más okom is volt arra, hogy figyeljek rá. Ingerültsége ellenére édes volt és nagyon is ismerős. Egy csinos, jól megtermett asszonyság, akit az élet heve edzett, egykor három gyereket nevelt, most meg az unokáinak nyújtja a rétest. Mindenkiről tud mindent és mindenkin segít, kotnyeles, parttalan vitákat indító igazság- és önérzet vezérli, de alapvetően nem rosszindulatú. Olyan, aki mindig csak ad: az anyukák és nagyikák tökéletes megtestesülése.
Ám, az igézet sosem tart örökké, ahogy bennem sem az érzés, a növekvő feszültséget meg oldani kell valahogy, így eljött a pillanat, amikor elkeseredett kirohanását hallgatva elnevettem magam. Talán nem illett oda ez a reakció, de annyi volt a panasz, nem tudtam csendben hallgatni tovább. Kissé megdöbbent, de végül ő is felnevetett. Szerencsére, mert bajban lettem volna, ha megsértődik, és feldúlt állapotában elagyabugyál azzal a gyilokszerszámnak is beillő lábbelivel. Egy ilyen szenvedélyes asszony ki tudja, mire képes, nem igaz? De nem történt semmi rossz, csak kacagott, kacagott, hű de kacagott.
Amikor abbamaradt a nevetés,
kifújta magát, és a fejét csóválva megszólalt:
– Gondolom, most bolondnak tart.
Azt feleltem, nem, és komolyan gondoltam. Az ember lánya éli az életét, és ha ügyesen csinálja, előbb-utóbb egészen elégedett lesz önmagával. Sétálgat, dudorászgat, élvezi, hogy nőnek született és a szoknyáját fújja a szél. Megnézi magát a kirakat üvegében, és azt mondja magának: „Hú, de jól nézek ki!”, aztán a kirakat üvege mögött megpillant egy buta tárgyat, mondjuk, egy nyaktörő cipőt. A cipő nagyon szép, de ilyet ő sosem mert, vagy tudott hordani, és ez egyből arra emlékezteti, hogy maradtak még hiányosságok, egyik-másik nőkkel szemben támasztott elvárásnak nem tud, vagy soha nem is tudott megfelelni. Talán nem is akart, de az a tárgy ott van a szemei előtt, és tisztán hallja, ahogy a kis dög azt duruzsolja vigyorogva: – Csak hiszed, kis szívem, hogy jól nézel ki!
Egy ilyen találkozás dühítő és kellemetlen. Miért tartanék egy másik nőt bolondnak emiatt?
A válaszomtól láthatóan megnyugodott, és akkor úgy éreztem, gyönyörű jelenet veszi kezdetét, melyben enyém lesz a kedves és megértő barátnőpótlék szerepe. Minden adott volt ehhez: a hölgy elcsendesedett, lehajtotta a fejét, és mélyet sóhajtott. Én tettem a dolgom, vagyis odaléptem mellé és megsimogattam a vállát. Sejtettem, honnan fúj a szél, ahogy azt is, hogy ennek pityergés lesz a vége, így nem lepődtem meg, amikor halkan ezt suttogta:
– Ó, tudom én, hogy ilyet kéne hordani! Ilyet hordanak a szép nők – átöleltem, erre ő dacosan felszegte a fejét, arrébb lépett, és miközben gonosz fény villant a szemében, odasziszegte nekem: – meg talán még maga! – azzal a kezembe nyomta a cipőt, és peckesen elvonult.
Bevallom ez a mondat végére biggyesztett sunyi jobbhorog váratlanul ért. Nem számítottam rá, hogy bizalmasból közellenségnél is rosszabb pozícióba csusszanok, de hát van ez így. A cipőt persze nem vettem meg. Ez a „meg talán még maga” szerep kell a bánatnak, akkor inkább mamuszt húzok, de erről ennyit. Élményeket gyűjtsünk, ne frusztrációkat, vagyis engedjük útjára a hölgyet, menjen és fakasszon örömet máshol is!
A karakterét viszont izgalmasnak találtam. Emlékezetessé tette magát néhány perc leforgása alatt, mert volt benne tűz és szenvedély, esendőség, darabos báj, kicsinyesség, furcsaság, szóval minden, ami túllépi az ingerküszöböt. Érdekelni kezdett, hogy milyen lehet egy ilyesfajta nő, és ezzel kezdetét vette első emberszabású bentlakóm megformálása. Szerintem remekül összeillenek majd a szomszédolós cicával.
