K.A. elmeséli, hogyan kezdődik

Most térjünk vissza a konyha ablakán át bámészkodó K. A.- hoz,

aki éppen sikít, mert észrevette, hogy a semmi veszi körül! A semmitől való félelem jogos emberi érzés, nem szólnám meg érte magamat vagy az engem imitáló karaktert sem, ám a feszültséget oldandó, K.A. szenvedéseit enyhítendő, csinálok valamit. Kitalálom és el is mondom, hogyan került a kezdő pozícióba. Mivel a szívemhez nőtt, de úgy igazán, engedélyezek neki egy monológot. No, nem a klasszikus drámait, csak egy olyat, melyben beszélhet a saját nevében. Legyen grandiózus a nyitány, vagyis mondja el ő, mint a nagy karakterek általában, hogyan is kezdődik ez az egész.

„A munkám miatt akkoriban vonaton utaztam egyik helyről a másikra, oda és vissza, aztán meg ide és oda, szóval sokat utaztam.” Fotó: Roland Lösslein, Unsplash

Eszembe jutott egy régi emlék

Akkoriban annyi minden történt. Igazán, én nem is tudom felidézni, mi minden. Azt gyanítom, egyszer csak elegem lett mindenből és mindenkiből, és úgy döntöttem, ideje letelepednem egy nyugodt, csöndes helyen, ahol senki sem ismer engem. Tudtam persze, hogy a nyugodt, csöndes helyek csak messziről tűnnek nyugodtnak és csöndesnek, helyezz egyetlen embert a tájba és a békesség oda. Biztos, a sok érzelem meg indulat miatt, ami bennük dúl. Ha megjelennek, mindig jön az én, én, én, meg az ezt akarom, azt akarom, és persze a velem már annyi minden történt, és mind úgy fájt is előkerül előbb-utóbb. Igen, néha picit lükék, de akárhogy is van, az is igaz, hogy ember ember nélkül nem boldogul. Talán csak új arcokra vágytam új mániákkal.
Eszembe jutott egy régi emlék egy helyről. Nem igazi emlék volt, csak valami halovány foszlány, amit jó alaposan kiszíneztem innen-onnan lopott képzelgésekkel.
A munkám miatt akkoriban vonaton utaztam egyik helyről a másikra, oda és vissza, aztán meg ide és oda, szóval sokat utaztam. A vonatút egy szakaszán mindig lassan haladtunk át. Fülsüketítő csikorgással, hatalmas zökkenéssel megálltunk, majd a vonat jobbra-balra ringatózva, mint egy ormótlan hajó ismét elindult, és vagy tíz percig imbolygott alattunk véges sebességgel. Bosszantott, hogy a vánszorgás miatt itt mindig csak vesztegetem az időm, egészen addig, míg feltűnt, a többi utas velem ellentétben feszült figyelemmel bámulja az előtte elterülő tájat.
Ha mások veszettül bámulnak valamit, te is oda fogsz nézni, és ha első pillantásra érthetetlennek tűnik a nézelődés, keresni fogod azt, ami a többieket ennyire lenyűgözte. Én is így tettem. Néztem, néztem, néztem a vonatút mellé húzott színes paravánt, csak nem láttam semmit – semmi érdekeset, úgy értem. Bokrok, fák, közelben egy tó – szép, szép, de ebből annyi van! Viszont attól kezdve, ahogy belassult a vonat, homlokomat az ablakhoz nyomva vártam, hogy felbukkanjon végre az a valami, ami ekkora érdeklődést gerjeszt. Nehogy már én legyek az, aki lemarad egy igazi csodáról, ugye! De hiába nézelődtem elszántan, sosem vettem észre AZT.
Kis idő múlva puszta rutinná vált a bámészkodás, és amikor elértem ezt az állapotot, befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy valójában nincs itt semmi látnivaló, sőt sosem volt. Egyszer régen egy utas, amikor épp a szerelmére gondolt, vagy egy tál finom ételre, ami otthon várja, esetleg a gázszámlára, amit elfelejtett befizetni, kibámult az ablakon, el a messzi távolba. A többiek felfigyeltek merev tekintetére, és ugyanúgy, mint én, azt hitték, valami érdekeset lát odakint, hát ők is elkezdtek nézelődni. Mindig jöttek újak, akik utánozták a régieket, így szép lassan egyre többen kapcsolódtak a játékba. Sosem tudták meg, hogy olyan látványosságot keresnek, ami nincs, és fura szokásukat az indította el, hogy egyszer régen valakik együtt utaztak egy emberrel, aki a szerelmére gondolt, vagy egy tál finom ételre, esetleg a gázszámlára, amit elfelejtett befizetni, és mindeközben ezen a helyen, ahol lassan megy a vonat, kibámult az ablakon.

„Az idegen elképedt. Hosszasan nézett rám, mert nem tudta eldönteni, hogy őrültnek kell tekintenie, vagy csak viccelek.” Fotó: Ricardo Gomez Angel, Unsplash

Csaknem önfeledt állapotba kerültem, aztán mégsem

Egészen büszke voltam saját megfejtésemre, amivel letudtam ezt a keresem, de nem találom affért, sőt, jót kuncogtam a számomra egyre valószerűbb történeten. Csaknem önfeledt állapotba kerültem, ám ekkor észre kellett vennem, hogy nem vagyok egészen egyedül. A férfi, aki eddig velem szemben ült, most mellettem állt tenyereivel a térdén támaszkodva, és próbált úgy helyezkedni, hogy azt lássa, amit én. Feje az enyém mellett imbolygott, de őt ez láthatóan nem zavarta. Időnként egészen közel hajolt és belebámult a szemeimbe, hogy pontosan belőhesse, merre nézek éppen. Megpróbáltam acélos tekintettel arrébb tuszkolni, de aznap nem működött ez a varázserőm, mert egy hirtelen elszökkenés helyett rám mosolygott és még közelebb araszolt. Fejünk összekoccanását megelőzendő, hátrébb dőltem, így nekiütköztem egy nőnek, aki a hátam mögül leselkedett.
Kirázott a hideg, mert milyen az már, hogy az ember kuncog és elvan magában, erre kiderül, hogy közben figyelik; és az milyen, hogy emiatt hátradől, aztán kiderül, hogy állnak mögötte!?
Nem szeretem játszani a bekerített vadat, gesztusaimból ezt ők is leszűrték, mert végül zavartan hümmögve visszaültek a helyükre. A táskámmal kezdtem babrálni, de a szemem sarkából láttam, hogy itt nem ért véget a történet. Meg fognak szólítani, és nekem beszélnem kell velük.
A férfi megszállott volt a javából, mégpedig az ijesztő fajta megszállott, a nő inkább sírós-ideges. Nemigen értettem, mit akarnak tőlem, pedig valamit nagyon akartak.
A férfi idegesen ringatta az ölében összekulcsolt kezeit, majd hirtelen előredőlt és izgatottan megkérdezte:
– Maga is a Boszorkány-dombot nézi?
Értetlenül bámultam rá.
– Hogy mit? – kérdeztem.
– A Boszorkány-dombot! – ismételte meg, majd görbe ujjával az ablakra bökött – Ott van az orra előtt.
Tényleg volt ott egy domb, rajta néhány ház. A körvonalait láttam már párszor, csak azt gondoltam, ennél valami nagyobbat, szebbet, szenzációsabbat kéne keresnem.
– Ez egy helyi szokás – szólalt meg ismét – mindenki megbámulja. De maga nem tűnik helyinek.
– Nem, nem vagyok az.
– Akkor mit néz rajta? Mondja el! Ennyire csak nem lehet érdekes! Maga mit lát benne? Talán üzen valamit? Ki vele! Mit mond magának? Mit mond magának? Mit mond magának?
Ennyi kérdés és felkiáltás viszonylag sok volt nekem.
– Házat akarok venni éppen ott – válaszoltam. Fura, de ez jutott az eszembe.
Az idegen elképedt. Hosszasan nézett rám, mert nem tudta eldönteni, hogy őrültnek kell tekintenie, vagy csak viccelek.
– Házat? Ott? – kérdezte.
– Igen – feleltem élvezettel nézve növekvő felháborodását.
A Boszorkány-domb egyre különlegesebb helynek tűnt számomra. Annyira meghökkentettem, hogy elnémult, és a mellette ülő nőhöz fordult segítségért. És a nő segített:
– Ne vegyen ott semmit! – szólalt meg szinte sírva – Kérem! Ott mindenki bolond!
Csodálkozva néztem rá, és vártam a folytatást. Az ilyesféle kijelentéseket illik kifejteni, és akik ilyesféléket mondanak, általában ki is fejtik a témát.
– Na, nem úgy… hanem úgy – helyesbített gyorsan. – Érti, ugye? Nem? Nem számít, hallgasson ránk, a Boszorkány-domb nem magának való! Biztos vagyok benne, hogy ott nem lenne boldog. Ott senki sem lenne boldog. Romlott, beteg egy hely az!
Visszanéztem a vastag, fehér ködfátyol mögött imbolygó dombra – nem keltett bizalmat, való igaz.
– Ha romlott és beteg hely, akkor miért nézik? És miért érdekes, hogy mit üzen nekem? – kérdeztem hirtelen.
Kérdéseimre, mintha benyomtak volna rajtuk egy gombot, azonnal elhallgattak. Elfordultak az ablaktól és tőlem is, bimbódzó barátságunk tehát megszakadt. A következő állomáson leszálltak. Nem köszöntek, nem is szóltak hozzám, de a peronon állva addig bámultak, amíg el nem tűntem a szemük elől. Ahogy ott álltak és mereven néztek engem, az a látvány sokáig kísértett.

„…önmagában már az is figyelemre méltó, hogy eddig a létezéséről sem tudott, az első gondolata mégis az volt, hogy házat akar venni ott.” Fotó: Ravi Pinisetti, Unsplash

Csurpa Kornél Roland „Roli” színre lép

Fura, és nyugtalanító találkozás volt ez. Olyan, amit jelentőségteljesnek érzünk, csak fogalmunk sincs arról, mi ez a jelentőség, amikor pedig végre összeáll a kép, már késő.
– Meglehet, hogy a Boszorkány-dombot bolondok lakják, de a környékbeliek se maradnak el mögöttük – jobb híján ezzel a konklúzióval zártam a napot. Zenét hallgattam, könyvet olvastam, próbáltam visszazökkenni az átlagos, láthatatlan utazó szerepébe. Ám ezen a napon a gondviselés úgy döntött, nem jár nekem nyugalom. Egy középkorú úr, aki már jó ideje figyelt, hirtelen felszökkent ülőhelyéről, odalépdelt hozzám, és megállt mellettem. Kétes eleganciával kiintett az ablakon, mintha odakint akarna mutatni valamit, én meg gyanútlanul követtem tekintetemmel az iránymutatást.
– Bár már jócskán elhagytuk, így aligha láthatja, miről beszélek, a Boszorkány-domb az utolsó tagja annak a dombságnak, ami körülöleli a sík vidéket, ahol hazánkban legmagasabb a napsütéses órák száma. Ez a festői környék ideális azoknak, akik a vidéki nyugalmat keresik megfizethető áron. A tengerszint feletti magasságát sajnos nem tudom, ahogy azt sem, hogy pontosan hány hektáron terül el. Nem vagyok se térképész se földmérő, nem igaz? Mindezek ellenére azt gondolom, hogy nagyon is magának való hely lenne, hiszen önmagában már az is figyelemre méltó, hogy eddig a létezéséről sem tudott, az első gondolata mégis az volt, hogy házat akar venni ott.
Leült mellém, barátságosan oldalba bökött a könyökével, majd rám kacsintott és egy névjegyet nyomott a kezembe: Csurpa Kornél Roland „Roli” víz- és gázszerelő, ezermester és ingatlanügynök – ez állt rajta.
– Kedves „Roli” – feleltem meglepetten, miután elolvastam a felsorolást – nem akarok házat venni, azt csak viccből mondtam.
– Viccből, na persze! Ki viccelne ilyesmivel?
– Mondjuk én?
Amit erre elsőként válaszolt, az egy szép, nagy, kerek ó volt kikerekedett szemekkel kísérve, de mivel a vérében volt a biznisz, így folytatta: – Na, mindegy. Ha eljön a nap, amikor már nemcsak viccel, hívjon! Találunk magának ott egy szép kis házat.
– Rendben, Roli, megegyeztünk – feleltem rövid gondolkodás után, majd eszembe jutott, hogy ki is használhatnám az adódott lehetőséget: – Ahogy látom a névjegyén – mondtam – ön ingatlanügynök, víz-és gázszerelő, ezermester, és feltételezem, bár ez nincs itt feltüntetve, jó ember is.
– Az vagyok, az vagyok! – bólogatott serényen. – Aki velem üzletel, nem jár pórul, ezt megmondhatja bárki, aki velem valaha üzletelt. Erre büszke vagyok.
– Értem. Akkor elmesélné nekem, mi ez a hajcihő a domb körül?
Szemei kidülledtek a kérdés hallatán, majd olyan képet vágott, mintha forró vizet öntöttem volna a nyakába. Vékony jégre csúsztatta magát ezzel a becsületes üzletember vagyok dumával, és odabent ment a matek.
– Milyen hajcihőre gondol? – kérdezte feszengve, miközben arcán megtört a mosoly.
– Nem is tudom, az átszellemült bambulásra, fura kérdésekre. Mégis ki kérdez olyat, hogy mit üzen nekem egy domb? És ki kér szinte sírva egy vadidegent, hogy ne vegyen házat ott? Mit jelent az, hogy az a hely beteg és romlott?
– Hát, én azt nem tudom – fészkelődött idegesen.
– Roli, maga ingatlanügynök, víz-és gázszerelő, no és jó ember is, emlékszik, ugye?
– Momentán ezt az utolsót szívesen törölném a felsorolásból.
– Törölni momentán nem lehet. Na, mondja el nekem, mi a helyzet ezzel a dombbal!
Csurpa Kornél Roland “Roli” ekkor lemondó mosollyal elbúcsúzott az üzletkötés reményétől, majd nagyot sóhajtva kimondta: – Egyesek szerint a Boszorkány-domb mágikus hely.

„Erős a hely vonzása, de valóban nem való mindenkinek, ahogy az is igaz, hogy ott nem mindenki lehet boldog. Ezért bámulják annyian.” Fotó: Unsplash

És a mágikus hely megbabonáz

– Mágikus! – nevettem el magam.
Roli elkeseredetten a térdére csapott, majd mérgesen pillogott rám.
– Na, tessék – csattant fel – tudtam én hogy ez lesz! Mindig mindenki csak nevet rajta, ezért nem beszélünk róla szívesen.
– Bocsásson meg, Roli! Nem magán nevetek, bár mágikus helyeket értékesíteni, lássuk be, elég mókás. Fizethetnék, mondjuk, varázsbabbal?
– Hogy maga milyen vicces! Közben fogalma sincs, min nevet.
– Rendben, befejeztem – feleltem.
Pedig nem, nem fejeztem be, percekig röhögtem még, és ezt Roli nagy önuralommal tűrte.
– De mégis, mennyire mágikus ez a mágikus hely? – kérdeztem piszkálódva, miután lehiggadtam.
Igazi kétkedő kretén voltam, aki kétségbe von mindent, ami szép vagy jó. És bár nem állítom, hogy önmagamtól és szabad akaratomból lettem ilyen, Roli erősen elgondolkodott azon, vajon érdemes-e még rám pazarolni időt és energiát. Arckifejezésén hol az tükröződött, hogy igen, hol az, hogy nem. Végül mégis megadta magát, körülnézett, és közelebb hajolt hozzám.
– Ez nem olyan dolog, hogy idegyűlnek csuhában és áldoznak mindenféle állatisteneknek, vagy seprűn körberepülnek a tó fölött! – suttogta – Nem varázslat ez. Valami egészen más. A tó vize csillog, a dombról apró utcák futnak a völgy felé. Az erdő fái ritkásan szegélyezik a földutakat. Gyönyörű, és első látásra teljesen hétköznapi, és minden úgy működik benne, mint egy hétköznapi városban. Aki csak jön és megy, észre sem veszi, mitől különleges.
– És mitől az?
– Erős a hely vonzása, de valóban nem való mindenkinek, ahogy az is igaz, hogy ott nem mindenki lehet boldog. Ezért bámulják annyian. Ki félelemmel, ki értetlenül, vagy éppen irigy sértődöttséggel, mint akikkel előttem beszélgetett. Mindenki tudni akarja, ki az, akit magához enged és ki az, akit távol tart, de csak kevesen mernek próbát tenni. A gyáváknak marad a sóvárgás, a kitaszítottaknak meg a harag, a düh és a rosszindulatú pletykálkodás. Nem maradhat meg ott mindenki, és fogalmunk sincs, hogy mi alapján válogat.
– És nekem mégis eladna ott egy házat?
– Miért ne! A Boszorkány-domb mindenkinek más arcát mutatja. Van, akiben félelmet ébreszt, másokban gyűlöletet vagy őrületet, megint másokban kellemes és jó érzéseket, megkönnyebbülést, vagy az egyik legszebb és legjobb érzést, azt hogy tartozik valahová. Lehet, hogy magával is ez lenne.
Elmosolyodtam. Tartozni valahová – ezzel alaposan benyúlt a bordáim közé. Jó volt hallani, bár nem hittem, hogy velem lehetne ez akár itt, akár máshol, de jó volt hallani.
– Tudja, – szólalt meg ismét – számtalan elméletet hallottam már arról, hogyan lehet boldogulni a dombon. Sokak szerint csak a bátorság és az erő számít, a kitartás, az hogy mindent elviselj és mindvégig csak a cél lebegjen a szemeid előtt, hogy mindenkit legyőzz vagy meggyőzz. Szerintem a kíváncsiság, a jó szándék, és az élet megismerésének szenvedélye sokkal fontosabb. A Boszorkány-domb tudja jól, ki hány kiló. Úgy értem, hogy igazából. Nincs helye ott trükknek, se hazugságnak! Vagy, ahogy vagy, vagy, aki vagy, és szembe kell nézned vele.
– Ez érdekes – mondtam elcsendesedve, mire ő elégedetten vigyorgott.
– Úgy bizony, szóval ne nevessen rajta, mint valami hitetlen! Nem méltó dolog az.
Bólintottam, majd kinéztem az ablakon, de nem figyeltem már semmire, csak futott a szemeim előtt a táj. A dombon járt az eszem. Egy hely, ami tudja hány kiló vagy és nem tűri a trükközést vagy a hazugságot… egy hely, ahol vagy, ahogy vagy, vagy, aki vagy, és szembe kell nézned vele… ó, bárcsak lenne ilyen!
– Azt mondtam már, hogy sok ott a macska? – kérdezte Roli, lazítva ezzel történetem szövésén.
– Nem, azt még nem – válaszoltam én meglepetten.
– Pedig így van. Néha az az érzésem, hogy a földből kelnek ki. Sőt, biztos, hogy onnan kelnek ki.
Elnevettem magam.
– Roli, meghatódtam, kár titkolni, de azért ne etessen hülyeségekkel!
– Nem etetem hülyeségekkel, de tényleg sok van belőlük. Bármerre megy az ember, mindenütt macskák bámulják. Van is egy ilyen mondás: Ha a Boszorkány-dombon egy eseményt nem látott legalább egy macska, akkor az az esemény meg sem történt.
– Van?
– Jó, nincs. Pedig lehetne. Mert egyfelől, én nagyon jó kis mondásokat tudok kitalálni, másfelől pedig, a macskák tényleg ott tanyáznak a maga dombján.
– Ó, szóval már az egész domb az enyém?
– Én szívesen odaadnám magának az egészet. Főleg azért, mert tudom, hogy végül ott fog kikötni.
– Roli, kérem, erre azért ne vegyen mérget!
Ő vigyorogva ingatta a fejét, én meg bizonytalanul nevetgéltem, pedig éreztem, a szívem már fogva van.
Nem emlékszem a további beszélgetés minden egyes szavára, a Boszorkány-dombot viszont többé nem tudtam kiverni a fejemből. Sosem szálltam le a vonatról, hogy megnézzem közelebbről. Nem is tudom miért, jobb volt ez így. Amiben biztos vagyok, sosem ellenőrzöm, és én biztosan éreztem, hogy a Boszorkány-dombnak zabolátlan, irányíthatatlan és mégis igazságos szabályai lehetnek. Ez az érzés aztán, ahogy minden, a dombnak szánt gondolat, felgyorsította a szívverésemet, és ez jó volt, egészen jó.
Befektetési tanácsadók és ingatlanügynökök talán nem javasolnák az ingatlanválasztás e módszerét, de én (évekkel később ugyan) elővettem a megkopott névjegykártyát, felhívtam Csurpa Kornél Roland “Roli”-t, vettem egy házat a Boszorkány-domb tetején, és ma éjjel beköltöztem.
Egy vacsora és a kezdeti pánik – eddig ennyit láttam a helyből. Kezdetnek nem is olyan rossz. Persze még kiderülhet, hogy nem nekem való, hogy bennem is félelmet ébreszt, gyűlöletet vagy őrületet, de tennem kell egy próbát! Kíváncsi vagyok, hogy ez a titokzatos hely vajon befogad vagy kitaszít engem.