Hölgyek ecsettel a kézben

A fejemben vannak gyűjtemények, melyeket rajongással vegyített tisztelet hozott létre. Nagyon kedvelem például azokat a hölgyeket, akik szép és különleges dolgokat alkottak, miközben megfestették saját portréjukat.
Az önarckép, akárcsak a szelfi, nagyon személyes műfaj. Van bennük büszkeség, önmagunkra való rácsodálkozás, kis magamutogatás, és persze a technikai tudás fitogtatása is fontos összetevője ezeknek az izgalmas képződménynek.
Az önarckép festője meg akarja mutatni önmagát, általa választott környezetben és tevékenység végzése közben, saját művészetének és mesterségbeli tudásának teljes pompájában, ugyanúgy, ahogy a szelfizők.
Erős vágy mozgatja egyiket és másikat is, az, hogy üzenni akarunk magunkról a világnak.
Vannak, akik szerint ez a vágy meglehetősen léha, szerintem nagyon is emberi.
Önmagunkat megfogalmazni vagy újrafogalmazni nem is annyira egyszerű. Valójában minden újabb napunkkal, minden tettünkkel és döntésünkkel ebbe a fába vágjuk a fejszénk, csak ezek közül egy sem olyan kitett és látványos, mintha képet festenénk magunkról. És könnyű meló ez? Naná, hogy nem!
És ha mindezek tetejébe próbáltad már a mobiloddal készített fotókkal megragadni önnön szépségedet, talán sejted, mennyi meló lehet egy festett önarcképben. Nos, ezzel a tapasztalattal felvértezve talán te is grandiózusnak látod a hölgyek vállalását. Megfestették saját szépségüket és művészi büszkeségüket egy képen! Szerintem ez csodálatra méltó. Főként azért, mert ezekről a képekről nyugodtság és önbizalom árad. No, meg a női szépség női ecset által megfestett sokfélesége.
(Jó, bevallom, kicsit csaltam… nem mind önarckép… de mindegyiket nő festette! És mindegyik nagyon szép!)