Van egy hosszú listám, leporelló és nincsen vége,
épp ennyi állatot tartanék, ha rajtam múlna, mert házi kedvencek nélkül még a legszebb otthon is csak lakhely a szó csupasz és pőre értelmében. Etetném őket, gondoskodnék róluk, gyönyörködnék bennük – szóval boldogan finanszíroznám léha kis életüket, mint ahogy azt egy rendes gazda teszi. Ám, bár nagy a csábítás, hogy öncélúan felsoroljam, melyiket miért szeretném olyan nagyon, fegyelmezett leszek, és csak egyetlenegy lényről mesélek. Közönséges és egyszerű teremtmény ő, megjelenésében nincs semmi fantasztikum, nincsenek különös képességei, sőt, még csak nem is az enyém. Mellém csapódott, mert ahhoz volt kedve, és azóta a nyomomban jár.
Valami fura, bolondos szél fújhatta hozzám, mert Ani világában gyakran fúj az a bolondos, kósza szél, ami idehord nekem ezt-azt, hogy ugyan, kezdjek már vele valamit. Gondolatainkhoz mért hősöket hoz a gondolatainkhoz mért léghuzam. Kinek orkán, kinek lágy fuvallat, nekem meg ez a kósza, bolond szél.
Első bentlakóm látszólagos hétköznapisága azonban ne csapjon be senkit, ettől függetlenül lehetnek trükkjei. Példaként itt van máris egy: minden teremtmény, legyen akár közönséges vagy egyszerű, önnön sorsának hordozója, aki pedig önnön sorsának hordozója, játszi könnyedséggel lehet egy történet kezdete. A kezdet, ez az ördögbogyón hizlalt kis bestia, aki kéretlenül belopakodott hozzám, egy macska. Pontosabban, a szomszéd macskája.
Minden vidéki ház mellé jár egy ténfergő macska.
Jön valahonnan, tart valahová, és nem fogja fel, hogy a szomszédban lakik. Persze tudja jól, hogy van az a ház, tele cicás cuccokkal, azaz lelökésre váró virágcserepekkel, megmászásra, majdan feldöntésre rendeltetett tárgyakkal, és legalább egy gyanútlan kétlábúval, aki azt hiszi, hogy annak a háznak a tulajdonosa, neki meg a gazdája, de azzal is tisztában van, hogy egy valamirevaló macskától elvárják (hogy kik és miért, az rejtély) a naphosszat tartó ténfergést. A puha cicapraclik bejárják a Földet, ha a gazdi nem figyel. Territoriális állatok vagy szívtelen dögök, akiket hidegen hagy, hogy hány szívet törnek össze a császkálásukkal, ki tudja – én így tettem szert az első macskámra.
Az arcátlan betolakodó néhány nappal beköltözésem után jelentkezett először. Otthonosan átvágott a kerten, ügyet sem vetve rám. Észrevett és összerezzent, de nem nézett felém. Másnap is jött, végigmért, majd elszaladt.
Következő alkalommal a kert végéből figyelt. Nem tűnhettem veszélyesnek, mert közelebb lopakodott és leült a gang szélén. Nyugodtnak látszott, pedig veszettül fülelt, mit lépek erre én. Nem léptem semmit, így aztán mielőtt távozott volna, a pofiját végigtolta a lábszáramon. Leltárba vett a kis gengszter, és másnap reggel, amint kiléptem a házból, ő halk huppanással mellettem termett, ártatlan szemeket meresztve rám, mint aki véletlenül épp arra járt.
– Tegnap óta nem változott semmi – mondtam, mire ő hálásan felszusszant és elterült a kövön.
Lassan szokásunkká vált ez az üdvözlés,
ahogy a csendes ejtőzés is kettesben. Az Úrnő – merthogy lánycicáról van szó – hamarosan lefektette a boldog együttélés szabályait. Sosem volt macskám, így a tenyereimet dörzsölve készültem erre, mert azt hallottam, egy macska képes feje tetejére állítani az életedet, ilyesféle élményekkel pedig egy magamfajta ember már csak úgy van, hogy én is, én is, én is akarom! Már miért ne! Az élet megannyi megtapasztalása a jónak és a rossznak – kíváncsi voltam, ez most melyik lesz. Az is érdekelt, vajon ellen tudnék-e állni ennek a k.b. háromkilós növendék diktátornak, illetve akarnék-e ellenállni egyáltalán. Szerintem nem. Dögletesen fárasztó és unalmas talpig vasban, pajzzsal a kézben őrködni önmagam felett, hogy ó, én nem változom, én mindig ugyanaz maradok, engem nem szelídít, nem idomít senki. Egy nagy fityiszt! Alig várom, hogy arra érdemes lények átrajzolják az önmagamról alkotott képemet, hogy leigázzák a lelkem, hogy idegen, eddig ismeretlen mederbe tereljék a gondolataimat, hogy átváltoztassanak valami mássá, bármi mássá, ami nélkülük sosem lennék. Ilyesféle dolgok miatt barátkozunk, és ez a cica éppen alkalmatosnak tűnt a feladatra.
Arra számítottam, hogy egy szép napsütéses délután, amikor kinyitom az ajtómat, ő besurran a lábam mellett, elhelyezkedik a kedvenc karosszékemben, és delejes pillantásával, mely delejes pillantást a természettől csak a macska kapott, közli, hogy a szolgálatom ezennel megkezdődött.
Én elkészültem mindenre:
hogy folyton láb alatt lesz, hogy a legváratlanabb pillanatokban tűnik fel, mondjuk a fejem fölött egyensúlyozva a polcok peremén, szakavatott vadász fürkész pillantásával lesve a fejem búbját, miközben én mit sem sejtve andalgok alant-lent, vagy amikor elnyújtóznék a kanapén, ő sietős loholással beelőz, kényelmesen elhelyezkedik, úgy, hogy én már véletlenül se férjek el mellette, lustán lenyom egy kövér mosolyt, és vigyorgó ábrázattal végigmér: – Látom nagy a baj, és remélem, bőgni fogsz.
De hiába fundáltam ki ezeket a jópofa dolgokat, csalódnom kellett, mert semmi ilyesmi nem történt. Ebben a cicában nincs hajlam a rendbontásra. Szereti a csendet, gyűlöli, ha fogdossák, megsértődik, ha enni kap, és árgus szemekkel lesi minden mozdulatomat.
Akkor még nem tudtam, hiszen hogyan is tudta volna elmesélni, hogy ő régebben nem volt szökdösős fajta. A házban, ahol lakik, van egy kényelmes gang. Majdnem olyan, mint az enyém, csak sokkal szebb, mert ott minden sokkal szebb. Ő csak és kizárólag odáig ment ki a házból, vagy a kertben téblábolt. Néhány hónappal ezelőtt azonban történt valami, és annak a gyönyörű otthonnak a nyugalma elveszett. Mivel ő egy észszerűen gondolkodó praktikus kis cica, akit egy észszerűen gondolkodó praktikus ember nevelt, nem kezdett vad nyivákolásba, hanem úgy okoskodott, hogy ha a nyugalom elveszett, azt meg is lehet találni. Mert sokszor volt úgy, hogy abban a szép házban valami elveszett, és az emberek előbb-utóbb megtalálták, csak keresniük kellett.
Kereste hát
az udvaron, a padlásfeljáró melletti falba vájt rejtekben, a tévészekrény csipketerítője alatt, a fáskamra nyitott ajtaja mögötti beugróban, a kerti csap csöpögő vízcseppjeiben, sőt, egyszer még a háztetőre is felmászott, régi nyugalmát azonban sehol nem találta. Viszont ahogy ott egyensúlyozott a tetőn, kikerekedett szemekkel eszmélt rá, hogy házból nem csak egy van ezen a világon. Ezzel a felismeréssel vette kezdetét hosszú bolyongása, melynek következtében kikötött a gangomon.
Amikor először láttam őt végigosonni az udvaron, nos, az a látogatása nem az első volt. Jó előre kinézte magának leendő lakhelyemet, mert az a használaton kívüli gang ígéret volt a számára, a régi békesség és a régi nyugalom visszatérésének megálmodott helye. Addigra persze körüljárta a környékbeli házakat csak egyik sem volt megfelelő. Vagy elégedett, kövér macskák fogadták, és a homlokukat ráncolva fújtak rá, hogy „Séta van!”, vagy az emberek kergették el hangos siccegéssel, vagy – és talán ez volt a legmegalázóbb – nagy önuralommal tűrték a jelenlétét, csendesen éreztetve vele, hogy jobb lenne, ha nem lenne. Dacosan leült hát az egyetlen lakatlan ház udvarán és úgy döntött, itt várja meg, hogy a sorsa jobbra forduljon.
Nem tudom, hogy a cicák mondanak-e imákat, azt sem, hogy én lehetnék-e válasz bárkiére, de végül beköltöztem, ő meg remegő szívvel remélte, hogy én leszek, akire várt. Mert csendes és visszafogott cica ő, nem követel és nem tolakszik, ha magára hagyják, boldogul, ahogy tud, teszi a dolgát és éli az életet, de mégis kell neki egy arra érdemes láb, ami körül tekereghet bokatájt. No, és persze úgy teljes a móka, ha az a láb egy arra érdemes emberben folytatódik, akinek eldorombolhatja legkedvesebb dalát: „Nahát, milyen szép az élet veled!”
Mire kiszaszeroltam az első ilyen dorombolást,
bevallom, párszor átfutott az agyamon, hogy ördögűzést eszközlök a kis szőrmókon, mert néha, mintha rossz lélek vezette volna.
Egy alkalommal a gang korlátján üldögélt. Odakönyököltem mellé, mert kíváncsi voltam, mit néz olyan elmélyülten. Felemelte a mancsát és vállon bökött. Ó, értem én – gondoltam -barátkozni fogunk! – és megsimogattam. Kibújt a kezem alól, füleit hátracsapta, majd dühösen fújt egyet. Aztán kissé lehiggadt, ismét felemelte a mancsát, és egészen lassan, hogy még én is értsem, megismételte a vállon bökést és óvatosan eltolt magától. Nem barátkozni akart, csak jelezte, hogy húzzak el. Én, a saját gangomon! Na jó, na jó, na jó! Persze egyéb galádságokat is elkövettem ellene: enni adtam neki, vásároltam cicás játékokat, sőt még egy kosarat is puha párnával. Ezek emberi mércémmel mérve szeretetteljes gesztusok voltak, de az ő mércéje szerint… nos inkább olyan „Nem hiszem el, hogy ennyire gyökér vagy, és nem fogod fel, hogy mit szeretnék tőled igazából!” – szerűek.
Később kiderült, ezt a sok mindent, amivel elhalmoztam, megkapta a szép házban is. Hozzám egészen másért járt. Azt a bizonyos valamit kereste, ami végre visszaadja a nyugalmát. Utóbb összeállt a története, és amikor megértettem mi volt az, ami elveszett, és amit nálam akart megtalálni, akkor, hát akkor elérzékenyültem. Ám eleinte fogalmam sem volt arról, milyen csodás lénynek hisz ez az állat, és hamar ráuntam az érthető cél nélküli hisztijeire.
Na, persze ebben az is benne volt, hogy szívemet, lelkemet nem kímélve próbáltam kényeztetni, ha már nálam vert tanyát, és cserébe vártam volna valamiféle produkciót, ami elszórakoztat. De nem csinált semmit azon kívül, hogy mindenen megsértődött, fújt, mérgesen nyávogott, vagy felhúzta a hátát. Ez kis idő múltán már nem volt olyan mókás, mint ahogy azt elképzeltem akkor, amikor még azt gondoltam, hogy képtelen a rendbontásra, szóval úgy döntöttem, lekoptatom cirmikét.
Beszüntettem a gangon való ücsörgést,
hiszen annyi fontos dolgom volt odabent, na meg az ember mindig talál ürügyet arra, hogy kerülje azokat, akiket szeretni fáj. Azonban, ha egy macska kinézett magának, te le nem koptatod. Az Úrnő figyelmét is elkerülte, hogy kerülni szándékozom becses személyét, így minden nap megjelent és várt rám odakint. Amikor rájött, hogy a barátságunknak részemről vége, és hiába ácsingózik, többé én ki nem megyek, felugrott az ablakpárkányra és a muskátlik közt utat törve elhelyezkedett a karosszékemmel szemben. Hosszú ideig csak bámult rám megvetően, miközben odabent a fejecskéjében forrt a düh: „Te miért nem vagy nekem az igazi? Te miért nem vagy nekem az igazi? Te miért nem vagy nekem az igazi? Miért nem szeretsz úgy, ahogy nekem kell? Miért nem szeretsz úgy, ahogy én akarom?” – szerintem ilyesmikre gondolt közben, aztán, mivel úgy tettem mintha nem is látnám, mindezt megismételte hangos nyávogással. Behúztam a függönyt, ami csak olaj volt a tűzre, hangosan nyivákolt tovább, mintha nyúznák. Azt hiszem néhány percig bírtam. Dühösen felkaptam egy könyvet és kimentem a gangra.
A tervem az volt, hogy hangosan a macska mellé huppantom, ő meg eliszkol ijedten. Remek ötletnek tűnt. Az ilyesféle tervekkel viszont az a baj, hogy amikor odaérsz és kivitelezésre kerülne sor, vagyis belenézel a macska szemébe, majd a mellé való könyvhuppantással kéne iszkoltatnod őt messzire, kiderül, hogy (szerencsére) puding és lekvár vagy te ehhez.
– Ó, te nyomorult! – mordultam rá – Mit akarsz még tőlem?
Az Úrnő érdeklődve és némiképp sértődötten végigmért. Volt a pillantásaiban egy kis „Hát maga is itt van? Érdekes!”, ám ez csak addig tartott, amíg észre nem vette, mit tartok a kezemben.
Meglepetten hátrált néhány lépést, de fenyítésre már nem volt szükség, megbabonázott, bepárásodott tekintettel bámult a kezemben tartott könyvre.
– Na ne! – mormoltam magamban. Pedig de. Kísérletképpen megmozgattam a kezem, majd körözni kezdtem a könyvvel. Az Úrnő két lábra állt, és kitágult pupillákkal követte a mozgását. – Nocsak! – mondtam erre én. Visszahúzódtam a gang hűvösébe, leültem, és a macskát szemmel tartva olvasni kezdtem.
Az Úrnő viselkedése megváltozott. Tétován körüljárt, miközben kíváncsi tekintettel azt vizslatta, vajon tényleg olvasok-e. Aztán halkan az asztalra ugrott, és puha mancsával megbökte a könyvet. A vizsgálat pozitív eredménnyel zárult, mert rögtön ezután átugrott az ölembe, fejét az arcomnak dörgölte, végigmászott rajtam, és elnyúlt a mellettem lévő széken. Elégedett vigyorral nézte ahogy olvasok, majd a székpárnát gondosan átgyúrva álomba dorombolta magát.
Megvolt hát a nyugalom, helyreállt a rend. Attól a naptól kezdve minden délután boldogan ugrott át a kerítésen, végigloholt a kerti úton, és a széken ülve várt rám. Én olvastam, ő szunyókált. Közben folyton azon járt az eszem, vajon milyen lehet az az otthon, ahonnan ez a cica hozzám jár.
