A vadon szava

„Buck nem olvasott újságot, különben tudta volna, hogy egyre puskaporosabbá válik a levegő, s nemcsak őt fenyegeti veszély, de minden erős izmú és hosszú szőrű, meleg bundájú tengerparti kutyát Puget Soundtól San Diegóig.” Szánhúzó kutyák 1898, Yukon

A vadon szava meglehetősen rövid regény. Éppen ezért bámulatos, mennyi izgalmas, lelket és agyat átmozgató gondolatot rak jól megmunkált halomba társadalmi változásokat indító emberi motivációkról, ennek következményeiről, az erkölcsi érzék sebezhetőségéről, a vezetők szerepéről, a vezetettek kiszolgáltatottságáról, ember és állat kapcsolatáról, kutyák ambícióiról, fagyos és elhagyatott, ember által meghódítatlan tájak szépségeiről, veszélyeiről, miközben elmeséli egy kutya átalakulásának a történetét, aki házi kedvencből egy farkas falka vezére lesz. Hogy ez mennyire hiteles állatizétanilag, engem egyáltalán nem érdekel, mert a sztori remek, gazdag tárházát nyújtja az átgondolni és átérezni való dolgoknak.

A történet háttere

 A történet a Klondike-i aranyláz idején játszódik. 1896-ban aranyásók egy csoportja gazdag aranyleletre bukkan a Rabbit patakban. A Klondike-i lelet körül csapott hírverés vándorlási hullámot indít el Alaszka felé. Becslések szerint százezer ember indult el szerencsét próbálni, 30 000 jutott el a regényben is szereplő Dawsonig, de három évvel később már csak 9000 fő lakott a városban. A roham néhány év alatt alábbhagyott. Az aranyásók közül kevesek gazdagodtak meg, az őket kiszolgáló kereskedők, hajózási és szállítási társaságok viszont nyertek az üzleten. Ők hirdették, a csodaváró csóringerek meg özönlöttek ásni és szitálni.

Akik mások sorsát irányítják

Buck a kényelmes, délvidéki élethez szokott kutya elindul sétálni Manuellel, a segédkertésszel. Vesztére, mert még nem tudja, hogy a sarkvidéki homályban kutató emberek sárga fémet találtak fent északon, és most mind oda igyekeznek, hogy elmarhassanak belőle valamicskét. Bucknak semmi köze a sárga fémhez, ahogy ahhoz sem, hogy Manuel rajong a kínai lottóért és öt gyereket nevel, ezért sok pénzre van szüksége. Buck csak Miller bírónak és családjának tartozik engedelmességgel, a többiekkel törődnie nem kell; kutyák közt arisztokrata, öntelt és különc. Meg sem fordul a fejében, hogy az ember gonosz is lehet, vagy, hogy egy Manuel-féle fickó szemet vethet Miller bíró tulajdonára, mondjuk rá, hogy aztán csapdába csalva eladja azoknak a férfiaknak, akik a sárga fémért mennek északra, mert nekik meg erős, egészséges, vastag szőrű kutyákra van szükségük. Buck igazából nem is tudja, hogy ő tulajdon: ellopható, eladható, kötélre köthető, ketrecbe zárható, északra utaztatható a megkérdezése nélkül. Elkényeztette az élet minden jóval, szóval, ez idáig abban a hitben élt, hogy, mivel ő a “Miller birtok valamennyi lábatlan, négylábú és kétlábú jószágának a királya, az embereket is beleértve”, az élete szabad, jogai sérthetetlenek. Az emberi kapzsiság miatt azonban rá kell döbbennie, világképe meglehetősen hiányos. Az ember nem csak jó és bölcs lehet, hanem nyerészkedő, ravasz és kegyetlen is. Mint minden áldozat, ő is ellenne a kilátásba helyezett új tapasztalatok nélkül, nem zavarná hiányos világképe, ám a nyerészkedő, ravasz és kegyetlen kutyakereskedők, mint a nyerészkedő, ravasz és kegyetlen emberek általában, perverz módon szívükön viselik, hogy megmutassák neki a világ számára eleddig ismeretlen oldalát: betolakodnak az életébe és kiforgatják azt mind a négy sarkából. Miattuk veszít el mindent: kényelmes otthont, megbízható, kedves gazdát, kiemelt, inkább jogokkal, mintsem kötelességekkel járó házi kedvenc pozíciót.

„E férfiaknak kutyákra volt szükségük, mégpedig jól megtermett, erős izmú kutyákra, akik dolgozni tudnak, és vastag bundájuk van, amely megvédi őket a fagytól.” Bányászati jogot vásárlók sorban állnak. Victoria, 1898.

Akiknek a sorsát irányítják

A nagy horderejű, embertömegeket mozgató társadalmi változások annál nagyobbat ütnek, minél lejjebb helyezkedsz el a társadalom hierarchiájában. Rendkívül igazságos ez így, kétségtelen, de ez a törvényszerűség megváltoztathatatlannak látszik. A gyors meggazdagodás ígérete által motivált, a kereskedők és a hajózási társaságok üzleti érdekei miatt népszerűsített vándorlás következményeivel egy kutya történetén keresztül szembesülünk.
Annyira alul foglal helyet az emberi társadalom hierarchiájában, hogy nem is tagja annak, kutya lévén viszont, sorsa évezredek óta elválaszthatatlan attól. Főszereplőnk az aranylázban érintettek közül az egyetlen mellékszereplő, ráadásul egy olyan mellékszereplő, aki semmiképp sem nyerhet az üzleten; élete folyásán keveset javít, ha mégis lesz ott arany.
Két napig utaztatják fojtókötéllel a nyakán, étlen-szomjan, mire megérkezik a vörös szvetteres kutyakereskedőhöz, akinél jobban senki sem tud kutyát betörni.
Tönkreteszik az életed, kiforgatnak mindenedből és olyan körülmények közé vetnek, amiket ki nem állhatsz. Nem te kerested a bajt, csak úgy megtalált mások szemétsége miatt. Értetlenül bámulsz magad elé, mert nem tudod, mi folyik körülötted és miért, és ez az egész annyira elképzelhetetlen, annyira igazságtalan, annyira méltatlan! Szeretnéd megőrizni a méltóságodat, de már nem lehet, mert ilyen aljas módon még sosem bántak veled. Forrong benned a düh és a harag, tested remeg a félelemtől és a felháborodástól. Úgy odacsapnál! Annyira kikérnéd magadnak! Aztán, amikor végre összeszeded minden maradék erőd és vérben forgó szemekkel támadni készülsz, lecsapnak egy husánggal. És újra. És újra. És újra, egészen addig, míg meg nem tanulod, ha élni akarsz, kushadnod kell. Persze, ha drámai hős akarsz lenni, kitarthatsz a végsőkig, egyenes derékkal, büszkén vicsorogva, de akkor agyonvernek. És tényleg, mert a vörös szvetteres férfi csak az engedelmes állatokat szereti. Uralma alá hajtja őket, hogy aztán jó pénzért eladhassa az északra tartóknak. Buck majd belepusztul, de megtanulja a leckét: „a törvényt az ember szabja meg, ha husáng van a kezében; ő az úr, és a kutya szót fogad, bár szívből nem kell feltétlenül behódolnia.”

 „Buck nem is hódolt be soha, pedig látott megvert kutyákat, akik meghunyászkodtak az ember előtt, a farkukat csóválták és a kezét nyaldosták. És látott egy olyan kutyát, aki nem is alázkodott meg, nem is fogadott szót, és végül el kellett pusztulnia, mert azért folyt a harc, hogy ki legyen az úr.”

Az út, amin vezetik, megmutatja, hogyan megy, ha valakit akarat, vágy, cél és öntudat nélkülivé akarnak tenni, hogy aztán nyugodtan használhassák a céljaikra, vagyis, hogy szót fogadjon meggyőződés, józan észérv és a saját érdekek mérlegelése nélkül. Persze, Buck állat, nem ember, A vadon szava meg egy jóravaló kutya elvadulásának a története, de a társadalomból kivezető út állomásai olyan precízen és megalapozottan követik egymást, olyan általános igazságokat tárnak fel társas viszonyaink működéséről, hogy Buck helyébe nyugodtan képzelhetünk bármilyen, önálló akarattal nem, vagy csak részben rendelkező élőlényt, akinek sorsa mások döntéseitől függ. Egy élet tönkretétele, a mindenből való kiforgatás, és az értelmetlen kínzás természetesen nem feltétlenül fizikai erőszak útján történik, ahogy az erőszak elkövetésének színtere sem csak a test lehet. Érdemes itt átgondolni azt is, hogy egy, a másik megtörésére, földbe döngölésére épülő kommunikációs stratégiának miféle együttműködés lehet az eredménye, vagy miféle személyiség, miféle célokkal. Mert Buck nem tört meg, viszont az erőnek erejével módszer előhívja eddig számára is rejtett negatív, sejthetően alantas tulajdonságait.

„Megtanulta a leckét, és holta napjáig sem felejtette el. Olyan volt az a husáng, mint a kinyilatkoztatás. Az ősi törvény birodalma felé utazott, s már feleúton kóstolót kapott belőle. Az életnek feltárult egy addig ismeretlen, vadabb oldala; nem rémítette meg Buckot, de kicsalta minden lappangó ravaszságát.”

Jack London

 Jack London mély nyomorban nőtt fel. Saját bőrén tapasztalta a társadalmi hierarchia alján való létezés összes kiváltságát, ahogy a pénzszerzés kényszere kockázatos és veszélyes vállalkozások árán is ismerős kihívás volt a számára. 13 évesen napi 12-18 órát dolgozott egy konzervgyárban. Hogy előrébb léphessen, pénzt kért kölcsön. A kölcsönpénzből bárkát vett és osztrigatelepeket fosztogatott, majd elszegődött egy fókavadász hajóra. Az aranyláz idején sógorával Klondike-ba utazott. Aranyat nem talált, témát viszont igen. A vadon szava az ott és akkor szerzett élményeiből táplálkozik.

Az agyar törvénye

„Buck első napja a dyeai parton olyan volt, mint egy lidérces álom.” Fotó: Dyea, tengerpart, 1898

Buck a Narwhal fedélzetén megérkezik Dyea kikötőjébe. Már nincs egyedül, de Curly-t leszámítva egyik kutya sem barátságos vele. A sok szenvedés után várnánk azt a részt, melyben az ember embertelenségét ellenpontozandó, a kutyák között bajtársias kapcsolat alakul ki. Buck bekerülne a falkába, lenne egy-két konfliktus, némi morgás meg fogcsikorgatás, de a végén ő és Spitz összebariznának.
A sztori ennél keményebb, mert hamar kiderül, Buck saját fajtájában sem bízhat. Az ismeretlen új világ minden pillanatban tanít valamit. Olyan ez, mint egy beavatás, csak vigyázni kell, mert ha nem elég figyelmes és óvatos a tanonc, rajtaveszt, javítási lehetőség pedig nincs. A kedvesség, a jóindulat ritkaság errefelé, helyükbe az ölj, vagy megölnek szabály lépett. Nem olyan nagy csoda ez, minél kevesebb, minél alacsonyabb rendű funkciókra korlátozzák az életet, ember és állat annál hevesebben védelmezi azt a kis darabot, amit magáénak tudhat, vagy amit önmagából meghagytak neki, és annál morcosabb, ha háborgatni merik. Buck a dyeai tengerparton kapja az újabb leckét, ezúttal az agyar törvényéről: útitársát, Curlyt, a jóindulatú újfundlandit cafatokra tépi harminc-negyven eszkimó kutya. Egyetlen bűne az volt, hogy az otthonában megszokott etiketthez híven, egyikükkel barátkozni akart, ami itt nem szokás. Nem volt elég figyelmes, nem volt elég óvatos, nem volt elég alázatos. Nem hagyott időt arra, hogy az ismeretlen felfedje előtte íratlan szabályait.

„Még három ember sietett oda husángokkal, és segítettek szétkergetni a kutyákat. Nem tartott sokáig az egész. Két perccel azután, hogy Curly elesett, utolsó támadóját is megfutamították. Curly azonban mozdulatlanul és élettelenül feküdt a véres, letaposott hóban, szó szerint darabokra szaggatva, s a füstös képű félvér ott állt mellette, és kegyetlenül szitkozódott. Bucknak sokszor visszatért álmában ez a jelenet, és felsírt tőle. Hát ez a módja. Nincsenek játékszabályok. Ha alulmaradtál, véged van. Jó, majd gondja lesz rá, hogy sohase maradjon alul. Spitz kiöltötte a nyelvét, és tovább nevetett, s ettől a pillanattól fogva Buck elkeseredett, múlhatatlan gyűlöletet érzett iránta.”

„Jó ütemben haladtak előre a kihunyt tűzhányók krátereiben csillogó tavak mentén, és késő éjszaka megérkeztek egy hatalmas táborba, a Bennett-tó csücskénél, ahol sok ezer aranyásó építgette csónakjait, hogy tovább indulhasson, ha beáll a tavaszi olvadás. Buck beásta magát a hóba, s az igazak és kimerültek álmát aludta – de nagyon is korán kizavarták a fagyos sötétbe, hogy társaival együtt befogják a szán elé.” Fotó: Aranyásók építik a hajóikat, Bennett-tó, 1898. június

A történet helyszínei

 Az aranyásók többsége az alaszkai Dyea kikötőjéből indulva a Chilkoot-hágón keresztül, vagy Skagwayből indulva a White-hágón át jutott el a kanadai területen fekvő Bennett-tóhoz. Itt csónakokat építettek, mert a bányavidékig még 800 kilométert kellett megtenniük a Yukonon. A meredek Chilkoot-hágóra felkapaszkodó út 800 méterén 300 méteres szintkülönbséget kellett leküzdeni. A hegymászást a jégbe vájt 1500 lépcsőfok könnyítette. A White-hágó alacsonyabban fekszik, de nehezebben járható: a Halott Lovak ösvényének nevezték, mivel becslések szerint legalább háromezer állat pusztult el itt.

Az erkölcs és az ő pusztulása

Hogy mit lehet és mit nem ebben a fagyos, ismeretlen világban, eleinte elborzasztja Buckot. A civilizált társadalom erkölcsi értékrendjéhez viszonyítva ez az erkölcsiség senki-földje: vannak szabályok és nincsenek szabályok. Bár általános igazság, hogy az erősebbnek mindig igaza van. Nagy kérdés, hogy miként reagál erre a főhős, aki visel már néhány sebet, de azért mégis egy jóravaló, tartással bíró kutya, vagyis nem az a fajta, aki könnyedén lejjebb adná. Az első törvények alkalmazása: hódolj be, kutya ölhet kutyát, dolgozz jól a hámban, még kivált belőle valamiféle lázadást, de a Dawsonba vezető út során, ahogy szükségletei megkövetelik, eldob minden aggályoskodást és teljesen átalakul. Tolvaj lesz, számító, gyilkos, és mindezek jutalmaként: vezérkutya. Megtanul lopni, másokat manipulálni, rájön, hogyan gyengítheti a vezérkutya hatalmát és tekintélyét, végezetül harcképtelenné teszi őt, majd átengedi a falkának és végignézi, ahogy széttépik, épp úgy, ahogy Spitz is végignézte Curly megölését. Fejlődését tekinthetjük visszafejlődésnek is. Alászállás, vagy felemelkedés? Mindkettő és egyik sem. Leginkább alkalmazkodásnak és túlélésnek tűnik erkölcsi extrák nélkül, mert az itt luxusnak számít. Ha a civilizált délen lennénk, és ez ott történt volna, borzasztó lenne, itt a vad északon viszont szükségszerű: ha nem Spitz hal meg, akkor ő.

„Csak Spitz remegett, és borzolta sörényét, előre-hátra támolyogva, borzalmas vicsorgással, mintha el akarná ijeszteni a közeledő halált. Akkor Buck nekilendült, egy ugrás oda, egy ugrás vissza – egy pillanatig tartott az egész, de ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy a két ellenfél melle végül mégis egymásnak ütközzék. A sötét gyűrű egyetlen folttá olvadt össze a holdfényes mezőn, és eltakarta Spitzet. Buck ott állt mellette, és nézte – Buck, a győztes bajnok, az uralomra vágyó ősi vad, aki elejtette áldozatát; gyilkolt és örömet talált a gyilkolásban.”

Buck egy régi, meghódítatlan világ régi törvényének engedelmeskedve alakul át, mert egy szintén ősi, elemi ösztönnek alávetve létezik: aki él, az élni akar, aki él, annak élnie kell. Nyugtalanító leírva látni azt, amit egyébként sokan sejtenek: az erkölcsi érzék, az erkölcsi értékrend és bizonyos erkölcsi elvekért való kiállás térhez és időhöz, valamint megfelelő körülményekhez kötött. Ha kényelem és nyugalom van, létezik, ha a puszta létért is küzdeni kell, akkor felesleges, sőt egyenesen káros. Tünékeny dolog és teljességgel külsődleges: tompul, elvész, lefoszlik. A hőstettek megítélése északon egészen más megvilágításba kerül. Egy civilizált kutya képes meghalni valamilyen erkölcsi elvért, a civilizációból kiszakadt, nehéz sorssal sújtott viszont már tudja: menekülni, ravaszkodni, váratlanul lecsapni sokkal hasznosabb.

Szánhúzó kutyák a Yukon vidékéről

„A kutyák előbb kaptak enni, mint a hajtók, és egyetlen ember sem nyúlt a hálózsákja után, amíg meg nem vizsgálta a kutyái lábát.”

Kutyafajták az aranyláz idején

 Az aranyláz idején készült képeken látszik, hogy a hajtók fajta szerint nem válogattak, mindent vittek, amit értek. Némelyik kutya kifejezetten szívszorító látványt nyújt, mert nem erre a terepre szánták. A profik többnyire eszkimó kutyákkal dolgoztatnak: Perrault is ilyeneket vásárol, Bucktól eltekintve (bernáthegyi és skót juhász keverék). A két zöldfülű: Hal és Charles természetesen délvidéki kutyákat vásárol a csapatba: három rövidszőrű vizslát, egy újfundlandit és két korcsot. Ők el is pusztulnak, mielőtt elérnék John Thornton táborát.

Jó vezetők, rossz vezetők

Együttműködés ember és állat között az élet legnagyobb csodája. Olyan nyelven kell társalogniuk, amit ők ketten hoznak létre akkor és ott. Nincs több hozzáfűznivalóm, egyszerűen lenyűgöző. Szeretek belefeledkezni ilyen jelenetekbe. Persze az ember legjobb barátja imád feladatokat megoldani. Még a tartásuk is megváltozik, ha éppen fontos küldetésben járnak. Elsősorban ezért szegődtek mellénk, meg a kaja miatt. Talán a társaságunkat is kedvelik. Remélem.
A kutya agyonverés nélkül is engedelmeskedik egy megfelelő vezetőnek egy megfelelő és érthető cél érdekében, ahogy az is igaz, hogy a munkával lefoglalt, önmagát hasznosnak érző állat ritkán engedetlenkedik. A vadon szava sokat mesél a jó vezető, rossz vezető következményeiről, ahogy a munkakutyák ambícióiról is. Az eszkimó kutyák vadak és úgy harcolnak, mint a farkasok, de a hámban közösen húznak. Engedelmeskednek, mert a hatalmi harcok megvívása mellett más becsvágyuk is van: dolgozni és hasznosnak lenni. Ezt az érzést Buck eddig nem ismerte, ám, ahogy megtanulja a szánhúzást Perrault és Francois mellett, azonnal megérti, mi az gyönyörűség, ami munkavégzés közben elönti őt és társait.

„Buck örült, hogy elindultak, s bár a munka nehéz volt, furcsamód nem érezte megalázónak. Meglepte a buzgalom, amely az egész csapatot elfogta, és társairól rá is átragadt; de még meglepőbb volt a változás, amelyen Dave és Sol-leks ment keresztül. Mintha kicserélték volna őket, teljesen átalakultak a hámban. Nyoma sem maradt passzivitásuknak és közönyüknek. Éberek voltak és buzgók, minden módon igyekeztek, hogy jól menjen a munka, és hihetetlenül ingerültté váltak, valahányszor a többiek lassúsága vagy ügyetlensége fennakadást okozott. Mintha ez volna lényük legfőbb kifejeződése, létük értelme, s az egyetlen dolog, amiben gyönyörűséget találnak.”

„Nehéz út volt egész nap, fel a kanyonba, a Birkatáboron át, a Mérleg jegyén és az erdős vidék határán túlra, gleccsereken és sok száz lábnyi mély hómezőkön keresztül, át a nagy Chilcoot-vonalon, amely a sós vizet zárja el az édestől, s tiltón őrzi a szomorú és elhagyatott északot.” Fotó: A Chillkoot-hágó

Perrault és Francois a kanadai kormány emberei. Postafutárok Dyea és Dawson, illetve Skagway között. Profi hajtók, akik a kutyáikból élnek. Szigorúan bánnak velük, de tisztességesen. Ismerik az utat, tudják, milyen ütemben, milyen felosztásban kell megtenni a napi adagot, hogyan kell megpakolni a szánt. A kutyák testsúly alapján számolt fejadagot kapnak, és vigyáznak az egészségükre, Bucknak például mokaszint varrnak a sebes lábára. Ahogy ez később kiderül, nagyobb szerencse nem is érhette volna Buckot, mert ezen a tájon tapasztalt vezető nélkül lehetetlen életben maradni. Hó fed mindent, a hőmérséklet 50 fokkal van a nullpont alatt. Az út veszélyes: nehezen járható hágókon, beszakadó jegű tavakon, sebes sodrású folyókon át vezet. Élelem csak annyi van, amennyit a szán elbír, a szél úgy vág, mint a fehéren izzó kés, hófúvásban, sötétségben kell táborhelyet keresni. A kutyafalkán belüli rend folyton változik, állandó a marakodás az uralomért vívott harc és a kimerültség miatt. Egymás ételét lopják, egymás fekhelyét foglalják el, csak hámba fogva ismerik az összetartást. És ha ez nem lenne elég, bármikor beszakadhat alattuk a jég, vagy rájuk támadhatnak elkóborolt, veszett eszkimó kutyák, akik őrjöngnek az éhségtől. Ilyen körülmények között jól jön a sokat próbált emberek és kutyák társasága. Tőlük tanulja meg Buck: Ha egy kutya jól húz, becsülik, ha nem, eladják. Ha veszett lesz, fejszével verik agyon, ha halálos beteg, lelövik. Ha kutya ölne kutyát, az emberek nem avatkoznak közbe. A kutya üzlet, a kutya szövetséges, de nem házi kedvenc. Az új kutya, ha tanul él, ha nem, meghal. Buck kiváló kutyának bizonyul, jól veszi az akadályokat.

„- No? Mit mondtam? Nincs a világon még egy olyan zsivány, mint ez a Buck. Ezt Francois mondotta másnap reggel, amikor észrevette, hogy Spitz hiányzik, és Buck csupa seb. Odahúzta a győztest a tűzhöz, s a fénynél alaposan megvizsgálta.
– Spitz úgy harcolt, mint egy ördög, fene a dolgát! – mondta Perrault, szemügyre véve a csúnyán megtépázott Buck mély sebeit.
– Buck meg úgy, mint kettő – felelte Francois. – Most aztán haladhatunk, mint a villám. Nincs többé Spitz, veszekedés sincs többé, lefogadom.”

„Sikerült felállítani a rekordot. Két héten át napi negyven mérföld volt az átlaguk. Perrault És Francois három napon át mellét kidüllesztve sétált fel-alá Skagway főutcáján, és nem győzte elfogadni a meghívásokat egy-egy pohár italra, míg a csapatot állandóan körülvették a bámuló kutyahajtók és szakértők.” Fotó: Skagway, 1898. május

Buck hiába fejlődik, története ismét rossz fordulatot vesz. Alig szokta meg új helyzetét és vívta ki az őt megillető vezető helyet, a kanadai kormány eladja az egész csapatot. A történet szerint Perrault és Francois után először a skót félvér veszi őket gondjaiba. Ő is profi hajtó a postánál és nagyon tisztességesen bánik a kutyákkal, de a sok munka miatt a csapat egyre jobban legyengül. A postás kutyák élete a gazdacseréket leszámítva meglehetősen egyhangú lehetett. Többségük a hámban halt meg, mert kimerült a több hónapnyi szüntelen meneteléstől. Jó hajtó mellett jó dolguk volt, ám ha tapasztalatlan emberek kezébe kerültek, az egyet jelenthetett a halálos ítélettel. Buck és csapata öt hónap alatt 2500 mérföldet (4023 km) tett meg, ebből az utolsó 1800 mérföldet (2900 km) mindössze 5 napos pihenővel -50, -60 fokban. Halálosan fáradtak, ezért új csapatot toboroznak helyettük, őket meg eladják civileknek.
Charles, Hal És Mercedes veszi meg őket. Három aranyásó, akik sosem jártak még északon. Hasonlítanak Buckra, hiszen ők is tapasztalatlanul kerültek ide, és ugyanúgy délről, bár ők önszántukból jöttek. Néhány lényeges különbség azért van közöttük: ők túl önteltek, büszkék és önérzetesek ahhoz, hogy tanuljanak és alkalmazkodjanak. A helyiek röhögnek a felkészületlenségükön, de adnak gyakorlati tanácsokat, amiket ők nem fogadnak meg.
Míg Perrault és Francois, vagy a skót idejében egy-egy állat hullott el a falkából, náluk szinte napi szinten arat a halál, mert a hozzá nem értés sokkal veszélyesebb, mint a szigorú bánásmód. Mercedes hiába ölelgeti őket zokogva, vagy hívja kicsikéimnek, ez egyiket sem menti meg az éhhaláltól, vagy az út veszélyeitől. Ami Perraultnak, Francois-nak, vagy a skótnak ment, az a délvidéki szerencsevadászoknak komoly nehézségeket okoz. Technikai problémákról egészen idáig nem is esik szó a regényben, most azonban, majdhogynem csak erről olvasunk.

„Nem szívvel dolgozott sem ő, sem a többi kutya. A délvidékiek féltek, ijedeztek, az északiak nem bíztak gazdáikban. Buck homályosan érezte, hogy e két férfira meg a nőre egyáltalán nem számíthat. Semmihez sem értettek, s ahogy múltak a napok, kiderült, hogy nem is tudnak megtanulni semmit. Mindennel gondatlanul bántak, nem ismertek rendet vagy fegyelmet.”

Mit ront el Charles, Hal És Mercedes?

 Túl sok kutyát fognak a szán elé (nem fér el annyi élelem a szánon, amennyit ennyi kutyának ennie kell). Élelem helyett felesleges holmikat pakolnak fel (túl nehéz a szán, a kutyák hamar legyengülnek). Nem ismerik az utat (olvadás van, az utak feneke kilyukad, vagyis beszakad a jég, amin haladni kéne). Nem tudnak fegyelmet tartani (Mercedes elsírja magát, amikor meglátja, hogy ostorral kell elindítani a szánt). A szigort összetévesztik a felesleges erőszakkal (Hal össze-vissza veri a kutyákat, mert nem indulnak el, mire egy járókelő indulatosan figyelmezteti: mielőtt agyonveri a kutyáit, előbb törje ki a szán talpait a jégből)

Még a sokat próbált északiak is felháborodnak azon, ahogy a kutyáikkal bánnak. Nem ismerik az igényeiket, nem tudják, mire valók, nem tudják, hogyan kell velük bánni, és sosem dolgoztak még állatokkal. A vörös szvetteres férfi ostoba gőgje és indokolatlan erőszakossága köszön vissza minden gesztusukban. Képtelenek a kutyákkal való együttműködésre. Hatalmat akarnak gyakorolni fölöttük, mert azt hiszik, az engedetlenségük miatt nem megy a munka, pedig a kutyák szót fogadnak és dolgoznának, ha gazdáik nem azon görcsölnének, hogy ők legyenek az urak, hanem kiadnák végre az utasításokat és elvégeznék a saját feladataikat úgy, ahogy kell. Tanulságos, ahogy ez a három civilizált alak viselkedik a nagyon civilizálatlan északon. Az északiak szemében itt ők a vademberek, akiknek semmi keresnivalójuk ebben az átgondoltan és jól működő világban, mert hisztisek, kiállhatatlanok, ostobák, kártékonyak és indokolatlanul kegyetlenek. Meglehet, hogy elméletben sokkal nagyobb szeretet lobog a lelkükben az állatok iránt, mint a helyieknek, hiszen annyira civilizáltak és annyira kifinomultak hozzájuk képest, de a gyakorlatban ez a fajta szeretet fabatkát sem ér.

„Ha megállt a szán, lerogytak a hámban, mint a dögök, s a szikra még jobban elhalványult, hamu szállt rá, és úgy látszott, hogy mindjárt kialszik. S amikor a husáng vagy az ostor lecsapott rájuk, a szikra gyengén felizzott, s ők nagy nehezen talpra álltak és továbbvánszorogtak. Aztán egy napon Billy, a jámbor, elesett, és nem tudott többé felállni. Hal már rég elcserélte a revolverét, úgyhogy a fejszéhez nyúlt, és szétloccsantotta a hámban fekvő Billy fejét, aztán elvágta az istrángokat, és félrehúzta a tetemet. Buck látta ezt, és társai is látták, és tudták, hogy ők is erre a sorsra juthatnak bármely pillanatban.”

John Thornton, AZ EMBER

„- Az út feneke bármely pillanatban kilyukadhat. Csak bolondoknak sikerülhetett, bolond vakszerencsével. Megmondom kereken, én Alaszka minden aranyáért sem vinném vásárra a bőrömet azon a jégen.” Fotó: Mentőakció, Foster Glaciernél, Skagway közelében, 1898

Az erejéből kifogyott, csonttá soványodott csapat egy napon megérkezik John Thornton táborába. Ő lesz Buck következő, egyben utolsó gazdája. A kutyák fáradtak és kimerültek. Az élelem rég elfogyott, a szán még mindig túl nehéz, ráadásul Buck úgy érzi, valami rossz dolog közeleg. Thornton is megpróbálja lebeszélni Hal-t az útról, mert az olvadás miatt az utak nem biztonságosak, de ő még mindig mindent jobban tud másoknál. Buck ösztöneinek engedelmeskedve, életében először nem fogad szót a hajtónak és fekve marad a parancs ellenére. Eltökélte, hogy nem fog elindulni, mert a jég veszélyes. Hal őrjöngve támad az engedetlen kutyára, ám ezúttal valami új dolog történik, amihez foghatót Buck még nem tapasztalt: egy ember, nevezetesen John Thornton, emberre támad egy kutya miatt. Kis viaskodás után lefegyverzi Halt, Buck Thorntonnál marad, a többiek meg lesiklanak a folyó jegére. A régi csapatból, és az útra kelt tizennégy kutyából már csak négyen vánszorognak a jégen: Pike, Sol-leks, Joe és Teek. Negyed mérföld után a jég beszakad, a szán meg elmerül kutyástul, emberestül.
Ami Bucknak, a kutyának sikerült, az az embernek nem. Ő képes volt lejjebb adni az igényeiből és felfogta, hogy változnia, tanulnia kell, így a rosszból kihozta, amit lehet, míg az emberek, Charles, Hal és Mercedes addig ragaszkodtak az önérzetükhöz, a büszkeségükhöz, a tévedhetetlenségükbe vetett hitükhöz, hogy végül az életükkel fizettek érte.

Szánhúzás a gyakorlatban

 Az aranyláz ideje előtt kutyaszánt főként a prémvadászok használtak. Egy csapat, vagy menet (train) úgy 25 szánból állt. Napi átlagban 40 mérföldet haladtak, a szán 400 fontot (k.b 180 kg) nyomott. A csapat elején az előfutó, vagyis az úttörő (pioneer) haladt, aki hótalppal lapította a hóréteget, megkönnyítve a kutyák munkáját és elősegítve a szán könnyebb siklását. Az előfutók váltották egymást, mivel kimerítő munka volt ez, főleg hófúvásban, széllel szemben haladva. esténként tábort vertek. A kutyák fejadagban kaptak enni, ami egy font (k.b. 45 dkg) szárított húst jelentett. A terhelés ellenére 10-12 éves korukig dolgoztak. Gazdáik nagyon vigyáztak rájuk, mert hatalmas értéket képviselt a jól képzett szánhúzó.

A szeretet, amely lázas és éget

Jack London szereti a végsőkig feszíteni a húrt, megcélozni és elérni a végső pontot, amin túl már csak a semmi van. Így van ez Buck és az emberek kapcsolatával is. Buck, a kezdetek kezdetén kedves emberek között lakik. Jó élete van, érzelmi kötődésük kiegyensúlyozott, hivatalos, vagyis semmi különös. Aztán elrabolják, a mennyből a pokolba jut, csalódik az emberben. A hajtókat tisztességes embereknek tartja, de érzelmileg nem kötődik hozzájuk. Szép lassan megérti, hogy csak magára számíthat, és beáll egy viszonylagos egyensúly. Megkezdődnek a gazdacserék, Buck egyre gyengül, kisebb gondja is nagyobb annál, mit érez az ember iránt, bár utolsó előtti gazdáit, Hal-t, Mercedes-t és Charles-t kifejezetten utálja. Aztán, amikor csaknem elpusztul, a semmiből előlép egy ember, aki teljesen más, mint akiket eddig megismert: megvan benne az északiak minden erénye, ám velük ellentétben társként tekint rá, nem munkaeszközként. Kedves és jószívű, mert nem tud másmilyen lenni, így aztán kedves és barátságos minden, amihez csak köze van. Buck számára ezzel új élet kezdődik, az emberekhez kötődő kapcsolatának utolsó, mindent elsöprő szeretettel teli szakasza.

„De a szeretetet, amely lázas és éget, amely imádat és őrület, azt csak John Thornton ébresztette fel benne. Ez az ember megmentette az életét, ami nem kis dolog; de ráadásul még eszményi gazda is volt. mások kötelességérzetből vagy üzleti szempontból gondoskodtak a kutyáikról; ő úgy gondoskodott róluk, mintha a gyerekei volnának, mert nem tudott másképp viselkedni. De nemcsak gondoskodott róluk. Sohasem mulasztotta el, hogy barátságosan ne üdvözölje őket, vagy egy tréfás szót ne szóljon hozzájuk, s ha leült, és hosszasan elbeszélgetett velük (dumálgatunk egy kicsit – mint mondta) maga is éppúgy élvezte a dumát, mint a kutyák. Volt egy szokása: esetlenül kezébe vette Buck fejét, fölébe hajolt, homlokát odanyomta a homlokához, előre-hátra cibálta, s közben csúnya szavakat mondott neki, melyekről Buck tudta, hogy a szeretet szavai.”

Nos, hát ez az a rész, ahol olvad a szív és szem nem marad szárazon, mert ki ne hatódna meg attól a durva és mégis mély szeretettől, ami összeköti Buckot és Johnt! Mintha minden eddigi megpróbáltatás azért lett volna, hogy a hosszú és fájdalmas út végén hősünk végre kapjon egy igazi gazdát, akit lehet imádni, védeni, a folyóból kimenteni, akiért lehet hőstetteket véghezvinni, vagy akit ámuló csodálattal kell lesni naphosszat, éjszaka meg odalopakodni a sátra mellé és hallgatni a szuszogását a ponyva mögül. Van aggodalom, mert Buck, aki annyi embert veszített már el, John elvesztésétől retteg, de van megnyugvás is, ember és állat kellemes összetartozása. Bár ez sajnos elég rövid ideig tart. Vándorolnak, halásznak, vadásznak – közös életük olyan, mintha időutazást tennének a történelem előtti időkbe, amikor „a vadon gyermeke” először telepedett meg az ember tüze mellett. Kap élelmet, hajlékot és szeretetet, de ettől függetlenül szabadon jár-kel, akár napokra is eltűnhet a vadonban. Behordja a zsákmányt, de dolgoznia már nem kell, álmodozhat a tűz mellett, vagy kóborolhat a környéken, ha kedve éppen úgy tartja.

A hívó szó

„S amikor a csendes, fagyos éjszakákon egy csillagra emelte orrát, és hosszasan, farkas módjára vonított, porrá és hamuvá lett ősei emelték orrukat a csillagra, s Buck torkán át az ő hangjuk vonított elmúlt századok távolából. S hanglejtése az ő hanglejtésük volt, amellyel annak idején elsírták bánatukat és azt, amit a némaság, a fagy és a sötétség jelentett számukra. Így csendült fel benne az ősi dal, mintegy igazolva, hogy bábjai vagyunk csupán az életnek, s ő birtokba vette ősi tulajdonát; és azért vette birtokba, mert az emberek egy sárga fémet találtak északon, s mert Manuel segédkertész volt, akinek éppen csak arra tellett a béréből, hogy eltartsa feleségét és önmaga számos kicsinyített mását.”

Ami az időutazást illeti a történelem előtti időkbe, ez már jóval a John Thorntonnal való találkozás előtt megkezdődött. Az ember és az emberi társadalom felől érkező taszító, leválasztó, elvadító gesztusokkal párhuzamosan a vad, északi táj felől, még ha nem is a legszelídebb formában, de vonzó és izgalmas tapasztalatok jönnek. Vonzás és taszítás együtt terelgeti Buckot az útján, vissza a kezdetekhez, saját faja történetének kezdeteihez. Az egyik, eddig szelídebbnek gondolt világból kizárják, így aztán, amikor a másik, a vadabb, ősibb világ hívása elhangzik, fogékonnyá válik rá. Egy kutya öntudatra ébredésének és a dedomesztikáció folyamatának lehetünk tanúi. Buck az ember árulásának hála, rájön, mire lett teremtve, és ez egyre jobban tetszik neki, majd szép lassan rájön, hogy semmi szüksége a kétlábúakra, mert csak bajt és fájdalmat okoznak.
Ahogy elhagyja Dyea kikötőjét és halad előre Alaszka vad tájain, elindul az időben hátra, visszafelé: lélekben és elmében sosem látott ősök és elődök közé vetődik. A zord táj delejes erővel hat rá, előcsalja belőle a vadállatot. Ösztönként éled benne ez az új és furcsa érzés, mint valami régi, elfeledett igazság megsejtése. Ennek eleinte csak gyakorlati hasznát látja, nincs ebben még semmi transzcendens, olyan készségek, képességek fejlődnek benne magasabb szintre, ami minden kutyára jellemző, csak eddig nem használta őket.
Később viszont, amikor meghallja az eszkimó kutyák énekét, felkavarodik benne minden. Megrendül – írja az író – és boldogan kapcsolódik be a szólamba, visszatérve az élet durva kezdetéhez, az üvöltő korokba. Képzelgéseiben megjelenik egy új közösség: vad és félvad őseinek árnyai, akik ettől kezdve vele ízlelik az ételt, vele szomjazzák a vizet, vele szimatolják a szelet, vele kelnek és vele térnek nyugovóra. Egyedül van és még sincs többé egyedül. Kifelé, a külvilág felé bezárul, de odabent, a lelkében és az elméjében egyre izgalmasabb világ épül.
Jack Londonnak durván megszalad a tolla, amikor Buck érzéseiről és képzelgéseiről ír. Ilyenkor olyan félelmetesen gyönyörű és lendületes szövegrészeket alkot, mint ez itt:

„Van valamiféle önkívület, amely az élet csúcsát jelzi, s amelynél magasabbra nem emelkedhetik az élet. S mivel a létezés paradox dolog, ez az önkívület akkor tör reánk, amikor az életünk a leghevesebben lángol, és ugyanakkor tökéletesen elfeledteti velünk, hogy élünk. Ez az önkívület fogja el a művészt, ez feledteti el vele, hogy él, amikor egész lénye belevész egy láng lobogásába; ezt érzi a katona, amikor a háborútól eszét veszti a véres csatatéren, és nem kegyelmez senkinek; s ezt érezte Buck, amikor az ősi farkasüvöltést hallatva rohant a falka élén az élő táplálék után, amely sebesen menekült a holdfényben. Lényének legmélyéből tört fel az üvöltés, s még annál is mélyebbről, az idő méhéből. Az élet ellenállhatatlan hullámverése hatalmasodott el rajta, a lét áradása, minden egyes izom, ízület és ín tökéletes gyönyörűsége, az az érzés, hogy összpontosul benne minden, ami nem halál, hogy lobog és száguld, és kifejezi magát a lendületben, és ujjongva röpül a csillagok alatt, a mozdulatlan, holt anyag fölé emelkedve.”

A zsákmányszerzés és a gyilkolás, a vér megízlelése után képzelgései egyre transzcendensebb formát öltenek. Két világ határán mozog: az ember világa + kutyalét mellett megjelenik a lét+ hozzám hasonlók – ember alternatívája. Mivel nem lehet egyszerre megfelelni az emberek igényeinek és engedni a vadon hívásának, előbb-utóbb választania kell. Csak John Thornton iránt érzett szeretete és ragaszkodása akadályozza meg, hogy végleg elvaduljon. Olyan ez mint egy utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhat a régi Buck. John Thornton az utolsó, ám minden rossz tapasztalatot felülíró érv arra, hogy érdemes az emberrel együtt élni.

„Csak John tartotta vissza. Az emberiség többi része nem létezett. Odavetődött utasok néha megdicsérték vagy megsimogatták: nem bánta, de mindvégig hűvös maradt; ha pedig túlzottan nyájaskodtak vele, felállt és odább ment.”

És az utolsó szál is elszakad

Elég terhelő ránk, emberekre nézve, hogy hívó szó ide, vagy oda, Buck átalakulásának történetét emberek indítják és emberek fejezik be. Mert Johnt emberek ölik meg. Ezzel elszakítják az utolsó szálat, ami Buckot még az emberhez köti, és elszabadítják a Gonosz Szellemet, ahogy a farkassá vált Buckot emlegetik majd a környéken élők. A szeretet, amit John iránt érez, ami lázas és éget, a férfi halálakor vad őrjöngéssé változik. John gyilkosai a háziasított állatok legnagyobb tabuját döntetik meg Buckkal: dühében embert öl. Nem szorul magyarázatra: ez a végső pont ember és állat viszonyában, innen már nincs visszaút. Buck hiába volt kitartó, szófogadó és alkalmazkodó, az ember végül csak kitépte az ő kis szerető szívét. Eljutott a végső pontig, ami felé terelték: vadállattá változott.
Átalakulása itt befejeződik, ami ezután következik, már csak lezárás. Az erdőből a völgybe térnek a farkasok. Megküzd az erősebbekkel, majd, miután kivívta elsőségét, csatlakozik a falkához és elhagyja a tábort. A kis farkasok ezután mind Buckra hasonlítanak, mivel ő az alfa, az indiánok és a vadászok meg rettegnek tőle. Husángtól, ostortól megszabadult és többé nem fél embert ölni. Tudja, hogy képes rá és megteheti, könnyebb elbánni velük, mint az eszkimó kutyákkal. John Thornton iránti szeretete azonban sosem múlik el, minden nyáron visszatér halála helyszínére, hogy elsirassa.

Zárásképpen

Vannak apokaliptikus rémálmaim. Nem is egy. Szerintem az állatok egy szép napon megelégelik majd a surmóságunkat, összebandáznak és elcuccolnak, vagy kegyetlenül átgázolnak rajtunk. Buck számára az ember által uralt világ élhetetlen közeg, ritka a jó gazda és az sem tart örökké. Az ember néhány kivételtől eltekintve önző, kapzsi, ostoba és kártékony. A jó hír az, hogy mégsem mindenható, a vadon és a természet rendje fölött Jack London szerint például nincs hatalma és nem is lesz. Remélem, igaza van.