Az olvasás gyakran nem ér véget azzal, hogy elérünk az utolsó sorig, majd becsukjuk a könyvet, és visszatesszük a polcra. Bizonyos történetek annyira megérintenek, hogy velem maradnak és folyton az eszembe jutnak. Sorban átgondolom az eseményeket, agyalok a hősök személyiségéről, elképzelem, milyenek lehetnek, ha éppen nem a megírt történet szerinti szerepüket játsszák. Aztán jön a „mi lett volna, ha játék”, vagyis átgondolom, milyen következményei lettek volna annak, ha a történet fordulópontjai egészen másképp történtek volna meg. Végül önmagamat is belehelyezem a sztoriba, azaz megpróbálom kitalálni, hogy én mit, hogyan, miért tennék a hősök helyében, hogy lehetnénk-e barátok, vagy éppen ellenkezőleg, ki nem állhatnánk egymást. Látszólag egyiknek sincs sok értelme, pedig igenis van: mi, ördögien rafinált olvasók, így (is) gyűjtünk örök élményeket.
Egyes világokban szívesen elmerülnék, mások taszítanak, megint másokat elképzelni tudok ugyan, mégis fúrja az oldalam, hogy a valóságban hogyan nézhettek ki.
A vadon szava világa éppen ebbe a legutóbbi csoportba tartozik. Adott egy izgalmas író, aki ott volt. Adott egy esemény, amit innen-onnan mindenki ismer. És adott egy térben és időben távoli világ, amit viszont megörökítettek fotókon. Egy ilyen lehetőséget illik kihasználni, szóval, gazdagítsuk azzal az élményt, hogy korabeli képeket nézegetünk!
A fikció és a valóság ennyire tisztán ritkán állítható egymás mellé. A fotósok szorgalmas munkájának hála, ez a különös, átalakulóban lévő fagyos világ mindenki számára elérhető, így a kreált világ mellé odatehetjük a valóságban létező helyszínek, emberek és hősies kutyák képeit!
